17. fejezet

 17. Az odú

A napok gyorsan követték egymást, és én lassan olyan lettem, mint egy zombi. Alig ettem, és nem csináltam semmit az iskolán kívül. Ana nagyon aggódott értem. Ian is aggódott, de akárhányszor beszélgetni akart velem, nem válaszoltam. Azt akartam, hogy ne foglalkozzon velem.

Noah-t hazaengedték már, és segítettem neki a gyógytornában, ha kellett. Szegény nagyon összeesett, sok héten keresztül mozdulatlanul feküdt, az izmai elgyengültek… Noah is aggódott értem, láttam rajta, de nem akarta fölhozni a dolgot.

Imádtam a bátyámat, hogy nem kérdezősködött. Sosem nyaggatott. Mikor úgy érezte, hogy eléggé ki voltam borulva, csak megölelt. Nem zavarta, hogy olykor elsírtam magam. Csak közelebb húzott magához, és nem szólt semmit. Nem mondta a tipikus „minden rendben lesz” szöveget. Nem áltatott. Persze ha ezt elmondanám akárkinek is, letagadná…

Már több hét is eltelt, február volt már. Ez a nap is ugyanúgy telt, mint a többi. Bementem az iskolába, túléltem a nap első felét, és elmentem ebédszünetre. Vettem egy üveg vizet, és leültem az egyik asztalhoz. Ian leült mellém, de nem szólt egy szót sem. Kezdett idegesíteni, hogy mi van, miért nem szólal meg.

-       Mi az?- kérdeztem tőle.

-       Boldog Valentin napot!- mondta mosolyogva.

-       Csak tudnám, hogy mi benne olyan boldog…- morogtam az orrom alatt. Igazából nem haragudtam Ianra, magamra annál inkább. És ugyan tudom, hogy most már sosem esnék ugyanabba a hibába, azért még mindig megtartottam a két lépés távolságot tőle.

-       Hát, sok jó dolog van ebben a mai napban… Kezdve azzal, hogy elmarad az utolsó két óránk! Valamint, elviszlek kirándulni.- mondta mosolyogva.

-       Ó, igen? És ezt velem mikor beszélted meg?

-       Ugyan, Kay, az elmúlt időben olyan vagy, mint valami holdkóros. Kell a kikapcsolódás, te is tudod. Mindenkinek hiányzik a régi Kay, csak nem mernek szólni…- mondta.

-       Tudom, tudom…- sóhajtottam.- De miért ma?

-       Miért ne? Mi olyan különleges ebben a mai napban?

-       Ez a szerelmesek napja, Ian, te is tudod.

-       Most nem. Nekünk nem. Csak egy átlagos nap, mint régen, mikor valamelyikünknek valami baja volt… Csak te meg én.

-       Elmegyünk a helyünkre?- kérdeztem, és kissé izgatott lettem.

-       Hát, ha már ilyen szépen lelőtted a meglepetést… Igen, elmegyünk a helyünkre.- mondta mosolyogva.

-       Köszönöm, Ian.- mondam neki hálásan.- Tudod, hogy mennyit jelent nekem az a hely.

-       Tudom, és éppen emiatt gondoltam, hogy már épp ideje, hogy meglátogassuk.

Felálltam a székemről, és megöleltem Iant. Annyira hálás voltam neki. Magam sem tudtam, de szükségem volt arra a helyre. Ian jobban ismert, mint saját magam, de ez nem volt meglepő.

Hamarosan beültünk a kocsiba, és felkészültem a félórás útra. A helyünk egy tó partján volt. Egy hatalmas fa volt az, amire akkor találtunk rá, mikor még kicsik voltunk, és Ian-ék kutyáját kerestük. Mindenhol kerestük, és biciklivel bejártunk egy hatalmas területet, de sehol sem találtunk rá. Aztán egyszer itt kötöttünk ki, és Ian zokogva rogyott össze a fa mellett, ahova később rengetegszer visszatértünk. Feladta a keresést, és percekig csak sírt. Aztán fogott egy ceruzát, és egy papírt, amire a kutyusuk képe volt nyomtatva az elérhetőségükkel, és fölírt rá valamit. Mikor végzett, nagy levegőt vett, és felolvasta. Egy búcsúlevél volt Pamacshoz, a kutyához. Elbúcsúzott benne tőle, és mikor végzett, összegyűrte a lapot, és beledobta a fa hatalmas, és mély odújába. Ezek után rengetegszer jöttünk ki ide, mikor volt valami problémánk. Fogtunk egy lapot, felírtuk rá, és bedobtuk az odúba. Egyszer viszont, mikor a nagypapám meghalt, naponta jártam ide. Nem tudtam hogy elbúcsúzni tőle… Sorra írtam a leveleket, de mindegyiket összegyűrtem, és magam mellé dobtam. Egyiket sem dobtam az odúba. Annyira bántott, hogy itt hagyott, és nem tudtam tőle elköszönni. Mindegyik levelembe mást írtam, de mindegyikbe a közös emlékeinket. Aztán végül leírtam, hogy nagyon hiányzik, és, hogy hatalmas ürességet hagyott maga után a szívemben, de nem fogom elfelejteni, és, hogy remélem, hogy jó helyen van, és jól érzi magát.

Csak később tudtam meg, hogy Ian összeszedte az összes korábbi „levelemet” is, és azokat is bedobta az odúba. Az odúnak volt egy szimbolikus jelentése nekünk. Azon keresztül tudtunk megválni a fájdalmunktól, a problémáinktól, és ilyen esetekben azon keresztül tudtunk elbúcsúzni. Nem voltam nagyapa sírjánál soha, de itt annál több levelet írtam neki. A halála után egy éven keresztül szinte minden héten írtam neki egy levelet, és Ian minden alkalommal itt volt velem. Senki más nem tudott erről, ez a kettőnk dolga volt.

Aztán középiskolás lettem, és alig volt rá időm, hogy kijárjak ide.

Amint megérkeztünk, Ian átnyújtott nekem egy füzetet, és egy tollat. Hálásan néztem rá, és írni kezdtem. Először azzal kezdtem, hogy bocsánatot kértem nagyapától, hogy ennyire elhanyagoltam. Mentegetőzhettem volna, de nem lett volna értelme, hiszen igazából senki sem fogja elolvasni… Leírtam mindent, majd bedobtam a helyére. Aztán írtam egy másikat, leírtam a fájdalmaimat, és reméltem, hogy mint régen, most is segíteni fog az, hogy leírtam őket.

Utána még álltam egy ideig, élveztem az ismerős helyet. Iam mögém állt, és átölelt. Nekidőltem a mellkasának, és egy nagyot sóhajtottam.

-       Köszönöm, hogy elhoztál ide.- suttogtam.

-       Szívesen.- mondta ő is halkan. Nem akartuk megtörni a pillanat varázsát.- Bármikor szívesen elhozlak, csak szólj.

-       Köszönöm.

Ezek után nem sokat beszéltünk. Csak álltunk ott, és a gondolatainkba temetkeztünk. Hűvös lett az idő, ezért hazaindultunk. Mikor már a házunk előtt voltunk, megköszöntem neki, mindent, és kiszálltam a kocsiból. Kinyitottam az ajtót, és beköszöntem.

Meglepődve vettem észre, hogy Noah lent van a nappaliban, hiszen ő nem szokott mostanában lejönni, ám mikor beértem a nappaliba, legyökerezett a lábam.