20. Fejezet

20. Ian (folyt.) 

Ian szemszöge

Utána, mikor megtudtam, hogy balesete volt, teljesen kiakadtam. Nem tudtam elhinni, hogy balesetet szenvedett Ő. Nem akartam belegondolni, hogy elveszíthetem. Nem tudtam volna földolgozni, ha nem épül föl. Minden nap bementem hozzá a kórházba, de Alek mellette volt, így csak a folyosóról tudtam imádkozni érte. Nem vagyok valami vallásos, de abban az időben folyamatosan fohászkodtam érte. Mindig Rá gondoltam, éjt nappallá téve.

Szerettem volna mellette lenni, de nem tehettem meg. Nem azért, mert, hogy mit szólna a barátja. Nem érdekelt Alek. Amiatt nem mentem be, mert nem akartam feszültséget körülötte. Akkor nem épült volna föl olyan hamar. Bár így is napokba telt, mire magához tért. Mindenki nagyon aggódott érte. Mikor fölkelt megkönnyebbültem kissé, de aztán kiderült, hogy amnéziás!

Muszáj volt, hogy emlékezzen rám, és mikor bementem hozzá, és véletlen megcsókoltam, hihetetlen módon visszatért az emlékezete. Annyira boldog voltam! De utána hidegzuhanyként ért a visszautasítása. Éppen, hogy visszakapta az emlékezetét, Alek volt az első gondolata.

Később, mikor Ana rajtakapott minket, akkor elszégyelltem magam. A húgom jó leteremtett minket, és még otthon is kaptam egy erős fejmosást. Elgondolkodtam rajta, hogy milyen idióta voltam, hogy tönkre akartam tenni Kay boldogságát, azért, hogy velem legyen. Hiszen ragyogott, mikor Alekkal volt.

Akkor jöttem rá arra, hogy mit tettem, mikor Kay visszajött a suliba. Rettenetesen nézett ki. Még a saját árnyékának is halovány volt. Beesett volt az arca, a szemei pirosak, és duzzadtak. Nem beszélt senkivel, csak ment egyik óráról a másikra. Mikor fölszólították, nem mindig tudott válaszolni. Egyre rosszabb jegyeket kapott…

Kezdett lefogyni. Egyik nap megelégeltem ezt, és úgy döntöttem, hogy felrázom egy kicsit a depressziójából. Pont Valentin napra esett ez az elhatározás. Kérleltem egy ideig, mire beadta a derekát, de mikor már úton voltunk, úgy láttam rajta, hogy megnyugodott egy kissé. Néha, mikor eléggé elengedte magát, együtt énekelt a rádióval. Mindig imádtam, ahogy énekel. Olyan szép hangja van…

Megírta, amit meg kellett neki, és bedobta az odúba, majd még állt ott egy ideig, élvezte az ismerős helyet. Én mögé álltam, és átöleltem. Nekidőlt a mellkasomnak, és egy nagyot sóhajtott.

-       Köszönöm, hogy elhoztál ide.- suttogta.

-       Szívesen.- válaszoltam halkan. Nem akartuk megtörni a pillanat varázsát.- Bármikor szívesen elhozlak, csak szólj.

-       Köszönöm.

Ezek után nem sokat beszéltünk. Csak álltunk ott, és a gondolatainkba temetkeztünk. Hűvös lett az idő, ezért hazaindultunk. Mikor már a házuk előtt voltunk, megköszönt mindent, és kiszállt a kocsiból.

Elindultam haza, de mikor kifordultam az utcából észrevettem, hogy nálam maradt a kabátja. Úgy döntöttem, hogy inkább visszaviszem neki, nehogy megfázzon reggel.

Felálltam a házuk elé, kiszálltam- kezemben a kabáttal- és bekopogtam.

-       Szia Kay, a kocsiban maradt a kabátod, gondoltam inkább még most adom vissza, nehogy megfázz reggel…

-       Köszönöm, hogy visszahoztad.- mondta idegesen. Nem értettem, hogy mi a baj. Óvatosan hátrapillantott, és láttam, ahogy Alek áll mögötte, és egyre mérgesebb lesz. Gyorsan visszafordult hozzám, és elbúcsúzott.

Lassan ballagtam vissza a kocsihoz, aggódtam Kay-ért. Alek elég idegesnek tűnt, de nem gondoltam volna, hogy bántaná… Aztán egyszer hirtelen kinyílt az ajtó, és Alek viharzott ki rajta. Kay az ajtóból szólt utána.

-       Alek, kérlek!

Nem gondolkodtam. Csak azt tudtam, hogy helyre kell hoznom azt a hibát, amit régebben követtem el. Kay megérdemli a boldogságot, és ezt Alek mellett találta meg…

-       Ember, hallgasd meg Kay-t. Tényleg nem történt semmi.- mondtam Aleknak, miközben megfogtam a vállánál.

-       Vedd le a kezedet rólam, vagy meg fogod bánni.- szűrte a fogai közül Alek.

-       Én csak azt mondom, hogy mióta nem vagy vele, teljesen ki van fordulva magából, nem láttad, de olyan volt, mint egy zombi. Senki sem tudta felvidítani, csak arra várt, hogy végre felhívd…- magyaráztam neki. Nem érdekelt, hogy ezzel elveszítem Kayt.

-       Ne üsd bele az orrod a dolgomba! Miattad lett ilyen, ezt ne felejtsd el. Ha te tudtál volna a seggeden maradni, akkor nem történt volna semmi. Szóval most állj el az utamból, és hagyj békén.- válaszolta Alek.

-       Nem megyek el innét, addig, amíg le nem csillapodsz, hallgasd meg Kayt, mert jobbat érdemel ő ennél.

-       Hah, jobbat, mi? Te már csak tudod…

-       Haver, kisgyerekkorunk óta ismerjük egymást. Azt hiszem, hogy jobban ismerem, hogy mit érdemel meg, és mit nem…- vágtam rá.

-       Meghiszem azt…- mondta gúnyosan Alek.

-       Ember. Nyugodj már le. Nem kell min fölhúznod magad, nem történt semmi. Csak hazahoztam Kayt, és a kocsiban maradt a kabátja. Nyugi.- mondtam, és a kezemet ismét a vállára tettem, aki ezen már tényleg feldühödött, megfogta a kezem, majd kifordította azt. A torkomnál fogva elkapott, így nem tudtam megmoccanni.

-       Nem fogom elmondani még egyszer. Hagyj elmenni, és törődj a magad dolgával, öcskös.- köpte a szavakat Alek, majd elengedett. Ennek a csávónak elkéne már egy jó kis verekedés, tiszta ideg… Rajtam ne múljon…- gondoltam, és bemosotam neki egyetHallottam, ahogy Kay felsikoltott, de nem tudtam vele foglalkozni, ugyanis el kezdtünk verekedni Alekkal. Nekem ugrott, és a föndön kötöttünk ki. Püföltük egymást, miközben Kay kiabált. Nem tudtam kivenni, hogy mit. Aztán egyszer hirtelen Noah ugrott közénk. Nem vettük észre rögtön, ezért a verekedés hevében kapott ő is egy-két ütést, de rögtön leálltunk, mikor észrevettük, hogy ki ő.

Kay aggódva guggolt a bátyja elé. Gyorsan felmérte a sérüléseit. Az egyik szemöldöke fel volt szakadva, és a szája is vérzett. Pont arcba kapta az ütéseket. Míg ő Noah-val foglalkozott, és Alekra néztem. Neki is fel volt repedve a szája, és a szemöldöke is, valamint már most kezdett rajzolódni a monoklija. tudtam, hogy holnapra az egész felsőteste fájni fog, hiszen szépen összevertük egymást. Nekem már most fájt a bordám. és az orrom is vérzett. Éreztem, ahogy lüktetve duzzad.

Kay szólalt meg először, de Noah-hoz beszélt.

-       Jól vagy?- kérdezte.

-       Semmi bajom.- nyugtatta.

-       Annyira idióta vagy!- sóhajtott megkönnyebbülve, majd zokogva a nyakába borult.

-       Jobb már?- kérdeztem én Alektől, aki csak egy mosollyal válaszolt.

-       Rég nem bunyóztam már ilyen jót.- nevetett Alek, és Hátba veregetett. Mind a hárman felnevettünk Kay elrettent arcán.

-       Gyertek be, fiúk, had lássam el a sérüléseiteket. Tiszta őrültek vagytok…- morogta az orra alatt. Szépen sorban elindultunk a házba. Érezhető volt a változás. Feloldódott a feszültség…

19. fejezet

19. Ian

Ian szemszöge

Kay mindig is közel állt hozzám, tudtam, hogy tetszik, de sosem mertem lépni felé. Aztán jött Jessie, és Ő boldognak tűnt. Persze rettentően irigy voltam arra a balfékre, de ha Neki ő kellett… Nem akartam semmit sem tönkre tenni. Aztán mikor kiderült, hogy mekkora egy féreg, eléggé fölháborodtam, nagyon mérges lettem rá, és csak kevésen múlott, hogy nem vertem be a képét annak a ficsúrnak.

Kaynek kellett egy támasz, és én boldogan voltam mellette. Nem volt semmi hátsó szándékom, tényleg csak mellette akartam lenni, de egyre közelebb kerültünk egymáshoz, és nem bírtam magammal. Először a konyhai eset. Már majdnem megcsókolhattam, de nem sikerült. Aztán amikor az iskolában megcsókoltam, nem úgy sült el a dolog, ahogy képzeltem…

Aztán itt volt az az Ash ügy. Mekkora baromság volt féltékennyé tenni Kayt. És mikor változtatott a külsején, mintha egyszerre nőtt volna föl. Nem csak kívülről változott.

Nem értem el vele semmit-mármint a féltékennyé tevési akcióval-, és későn kapcsoltam, mikor bejött a képbe Alek. Rettentően mérges voltam magamra, de ekkor már Ashlynnel sem akartam kitolni. Rendes lány volt.

Végignéztem, ahogy egyre komolyabb lesz Kay kapcsolata Alekkal, és nem tetszett. Reménykedtem benne, hogy csak Ő is féltékennyé akart tenni, mert piszkosul az voltam. De el kezdtek járni, és Kay boldognak tűnt. Annyira vágytam rá, hogy velem legyen ilyen boldog. Meg akartam győzni, hogy velem sokkal boldogabb lenne, de nem állt velem szóba.

Aztán történt valami. Vagyis inkább Jessie ismét alkotott. Annak a srácnak eléggé kijárna egy jó alapos verés! Akkor közelebb kerültem ismét hozzá, mint a régi szép időkben, és nem tehettem róla, olyan ösztönösen jött az egész. Csak később fogtam föl, hogy mit csináltam. Egy gyors puszit adtam a szájára. Mikor visszafordultam felé, láttam, hogy sokkolva áll az ajtóban. Akkor már tudtam, hogy nem lesz menekvés. Suli után muszáj beszélnem vele.

„A folyosón sétált, mikor elkaptam a karját, és berántottam a kisfolyosóra. Nem szoktuk ezt használni elég szűk, és egy kisebb tömeg sem férne át rajta. Két ember is csak úgy tud elmenni egymás mellett, hogyha a falnak nyomódnak.

Rémülten nézett rám, és megkönnyebbülve fújta ki a levegőt, mikor rájött, hogy ki vagyok. A megkönnyebbültsége másodpercek alatt alakult át zavarba.

-   Ian! Mit szeretnél? Egyáltalán mi volt az irodalom óra előtt?!- kérdezte feszengve. Zavarban volt, hogy olyan közel vagyunk egymáshoz. A lehetetem a haját cirógatta.

-   Kay, ne haragudj- kezdtem, és hevesen gesztikuláltam volna, ha lett volna elég helyem, de így nem tudtam.- Én tényleg nem akartam, csak olyan természetesen jött. Csak később jöttem rá, hogy mit csináltam.

-   Ian! Hogy jöhetett természetesen, mikor sosem köszöntünk el csókkal?!- kérdezte immár idegesen.

-   Az nem jelenti azt, hogy én nem akartam évekig az ajkaidat csókolni.- mondtam frusztráltan. Most, vagy soha, haver. Ha már belekezdtem, akkor be is kell fejeznem. Ideje szerelmet vallani neki…

-   Micsoda?- kérdezte suttogva, majd megköszörülte a torkát.- Nem értem, miről beszélsz.

-   Kay, évek óta szerelmes vagyok beléd, hát nem látod? Majd szétfeszít az ideg, hogy Alekkal vagy! Nem neki kéne melletted lennie, hanem nekem!- mondtam, majd idegesen beletúrtam a hajamba. Hát nem érti, nem érzi?

-   Ian, neked már mióta ott van Ash és…- mondta volna, de közbevágtam.

-   Ashlynnel csak azért jöttem össze, hogy féltékennyé tegyelek, de aztán jött ez az Alek gyerek, és te odáig voltál érte. Mire bármit tehettem volna, már a karjai között voltál.- mondtam már-már kiabálva. Annyira idegesített ez a tehetetlenség.

-   Nem tehetek róla, hogy az a fiú, akivel lenni akartam, már mással volt! Nem akartam rád várni, míg meg nem unod Ash-t. Tudod nekem milyen rosszul esett titeket látni nap, mint nap?! Aztán jött Alek, és enyhítette a fájdalmam, majd végül meg is szüntette. Szeretem, és nem csak azért, mert ő volt akkor épp ott. Szeretem, mert jó hozzám, szeret, és mert egy csodálatos ember! Nem teheted ezt velem Ian!- kiabált velem. És ekkor jöttem rá, hogy mekkora barom vagyok. Én csesztem el a saját lehetőségemet. De ha addig élek is, visszaszerzem Kay-t.

-   Kay, úgy sajnálom…- mondtam, és az arca két oldalára tettem a kezeim. Valamilyen szintem arra vártam, hogy elhúzódik majd, de mikor ez nem történt meg, kicsit felbátorodva folytattam. - Tudom, hogy elcsesztem, nagyon csúnyán… De kérlek, próbáljuk meg…- mondtam, és egyre közelebb mentem hozzá. Egy lépést hátra lépett, teste a falhoz préselődött. Én is vele együtt léptem, így nem volt menekülési lehetősége. Közém és a fal közé volt zárva. Éreztem az illatát, ami már réges régen az agyamba ivódott. Úgy éreztem, hogy otthon vagyok. Tudtam, hogy nem sok kell ahhoz, hogy meggyőzzem. - Kérlek, szerelmem, próbáljuk meg együtt.- suttogtam ajkainak. Tudtam, hogy rettentően rossz, amit teszek. Nem szabadna úgy közelednem, hogy van barátja, de ez a lány! Minden alkalommal, mikor látom, vagy hallom a hangját, megbabonáz! Lassan érintettem ajkaimat az övéhez, alkalmat adva rá, hogy tiltakozzon, de nem tette. Mikor ezt észrevettem, bátrabban csókoltam, várakozva, hogy visszacsókoljon. Sóhajtva csókolt vissza. Boldogsággal töltött el a tudat, hogy Ő sem tud ellenállni nekem. Szóval van még remény! Élveztem, ahogy teste az enyémnek feszül, az egyik karomat levezettem az oldalán, és derekánál fogva húztam magamhoz közelebb. Karjai a nyakam köré tekeredtek, és úgy húzott magához közelebb. Nem akartam, hogy vége legyen ennek a csóknak, olyan régóta vágytam rá. olyan régóta vágytam Kay-re.

-   Ian?- hallottam egy magas hangot, amit a riadalom még magasabbá varázsolt. Úgy rebbentünk szét, mint két tini, akit rosszalkodáson kaptak… Várjunk csak… Hisz éppen az történt! Kay szégyenkezve, fülig vörös képpel néztem rám, én pedig a folyosó végében álló lányra kaptam a tekintetem, és megpillantottam Ashlyn-t, aki könnyes szemekkel nézett rám, majd Kay-re. Szemei kitágultak, mikor rájött, kit is lát.

-   Kay?!- kérdezte suttogva, majd megpördült a tengelye körül, és zokogva futásnak eredt.

-   Menj utána!- szólt rám Kay rekedten. Én meg szó nélkül teljesítettem kérését.”

18. fejezet

18. A kabát

Legyökerezett a lábam, mert nem gondoltam volna, hogy Alek nálunk lesz. Váratlanul ért a dolog, főleg a mai nap után. De vettem egy nagy levegőt, és bementem a nappaliba.

-       Sziasztok.- köszöntem a fiúknak.

-       Szia, húgi. Mi újság?- kérdezte Noah.

-       Szia, Kay.- köszönt Alek is.

-       Velem semmi. Inkább te mondd meg azt, hogy miért nem a szobádban vagytok? Nem szabad még sétálgatnod.- szidtam meg egy kissé bátyámat.

-       Segítettem neki lejönni… És videójátékozni akart…- szólt közbe Alek.

-       Ó… értem. Hát akkor hagylak is titeket, játszatok nyugodtan.- mondtam, mikor észrevettem, hogy tényleg videójátékoztak. Megfordultam, és kimentem a nappaliból. A folyosón fölvettem a táskám, és felindultam volna a lépcsőn, de egy kéz megállított.

-       Várj, Kay.- szólt utánam Alek.

-       Igen?- kérdeztem érdeklődve.

-       Én csak… Csak szeretném elmondani, hogy miért nem hívtalak…- mondta, és bennem fellángolt a remény.- Végig kellett mindent gondolnom, és rengeteget gondolkoztam rajtunk.

-       Igen? És mire jutottál?- kérdeztem izgatottan, de Alek nem tudott válaszolni, mert valaki kopogott, és ezzel megszakította a beszélgetésünket.- Bocsáss meg.- kértem tőle, és mentem kinyitni az ajtót.

-       Szia Kay, a kocsiban maradt a kabátod, gondoltam inkább még most adom vissza, nehogy megfázz reggel…- mondta Ian.

-       Köszönöm, hogy visszahoztad.- mondtam neki, de ideges voltam, hogy Alek mit fog hinni. Vajon elhiszi nekem, hogy most tényleg nem történt semmi köztünk? Óvatosan hátra pillantottam, és láttam, ahogy Alek egyre mérgesebb lesz. Gyorsan visszafordultam Ianhoz, és elbúcsúztam tőle.- Alek, kérlek ne legyél mérges, ez nem az, aminek látszik!- kértem.

-       Ugyan, Kay, ne etess…- mondta mérgesen, és elindult az ajtó felé, de én nem engedtem, hogy kimenjen.

-       Hallgass meg!

-       Miért hallgatnálak? Nem akarom, hogy hazudj nekem. Vége van, Kay, nem akarlak látni sem többé.

-       Alek, ne csináld ezt, hallgass meg. Nem történt semmi! Nála maradt a kabátom, mikor haza hozott. Nem vagyok hülye, hogy elkövessem ugyanazt a hibát még egyszer! Téged akarlak visszakapni, és nem Iannal akarok kavarni. Kérlek, higgy nekem!

-       Sajnos már nem tudok neked hinni.- mondta Alek hidegen.

-       Alek, meg ne próbálj itthagyni! Ne most, mikor tényleg ártatlan vagyok!-kiabáltam neki, mikor kikerült, és már a küszöbön állt.

-       Hagyjuk békén egymást, jó? Én nem foglak keresni, szépen kérlek, hogy te se tedd.

-       Alek, kérlek!- kiáltottam utána, de ő már kilépett az ajtón. Elhagyott, vége.

Ahogy haladt a házunk előtt, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egy sötét alak megállítja. Kijjebb léptem a tornácra, és láttam, hogy Ian volt az, aki odament hozzá. Nem foglalkoztam a hideggel, és azzal sem, hogy csak egy zokni volt rajtam, közelebb mentem hozzájuk, hogy halljam, miről beszélnek.

-       Ember, hallgasd meg Kay-t. Tényleg nem történt semmi.- mondta Ian, miközben megállította Aleket.

-       Vedd le a kezedet rólam, vagy meg fogod bánni.- szűrte a fogai közül Alek. Már nagyon ideges lehetett, sosem láttam még ilyennek.

-       Én csak azt mondom, hogy mióta nem vagy vele, teljesen ki van fordulva magából, nem láttad, de olyan volt, mint egy zombi. Senki sem tudta felvidítani, csak arra várt, hogy végre felhívd…- magyarázta Ian, ami miatt hálás voltam neki. Képes félretenni az érzelmeit, miattam, hogy nekem jó legyen.

-       Ne üsd bele az orrod a dolgomba! Miattad lett ilyen, ezt ne felejtsd el. Ha te tudtál volna a seggeden maradni, akkor nem történt volna semmi. Szóval most állj el az utamból, és hagyj békén.- mondta Alek.

-       Nem megyek el innét, addig, amíg le nem csillapodsz, hallgasd meg Kayt, mert jobbat érdemel ő ennél.

-       Hah, jobbat, mi? Te már csak tudod…

-       Haver, kisgyerekkorunk óta ismerjük egymást. Azt hiszem, hogy jobban ismerem, hogy mit érdemel meg, és mit nem…- vágta rá Ian.

-       Meghiszem azt…- mondta gúnyosan Alek. Nem tudom, hogy mi baja volt, de soha életemben nem láttam ennyire idegesnek, és kezdtem félni, hogy összeugranak.

-       Ember. Nyugodj már le. Nem kell min fölhúznod magad, nem történt semmi. Csak hazahoztam Kayt, és a kocsiban maradt a kabátja. Nyugi.- mondta Ian, és a kezét Alek vállára tette, aki ezen már tényleg feldühödött, és megfogta Ian kezét, majd kifordította azt. A torkánál elkapta, így nem tudott megmoccanni.

-       Nem fogom elmondani még egyszer. Hagyj elmenni, és törődj a magad dolgával, öcskös.- köpte a szavakat Alek, majd elengedte Iant. De ő ahelyett, hogy hagyta volna, szembefordult Alekkal, és bemosott neki egyet. Ijedtemben felsikoltottam, majd a szám elé kaptam a kezem, és rettegve néztem az előttem zajló eseményeket.

Aleknak sem kellett több, amint visszanyerte az egyensúlyát- amit Ian váratlan ütése okozott-, ráugrott Ianra, és a földön landoltak, egy nagy testként. Verekedtek, csúnyán püfölték egymást, és átkozódtak közben. Én kiabálva szaladtam oda hozzájuk, és próbáltam leállítani őket, de nem tudtam eldönteni, hogy hogy lépjek közbe. Végül Noah lépett közbe. Nem is tudom, hogy hogy termett ott, és hogy lehetett olyan hülye, hogy a két fiú közé ugorjon, de megtette. Kapott egy-két ütést, de amint rájöttek a fiúk, hogy mi van, abbahagyták a verekedést.

-       Én aggódva guggoltam a bátyám elé, és méregettem a sérüléseit. Az egyik szemöldöke fel volt szakadva, és a szája is vérzett. Pont arcba kapta az ütéseket. Gyorsan végigmértem a fiúkat is. Aleknak is fel volt repedve a szája, és a szemöldöke is, valamint már most kezdett rajzolódni a monoklija. És ez csak az arca volt. Az oldalán kapott még jó pár ütést, és tudom is én, hogy még hol. Iannak az orra vérzett, és már vagy a kétszeresére föl volt duzzadva.

-       Jól vagy?- kérdeztem bátyámtól.

-       Semmi bajom.- nyugtatott.

-       Annyira idióta vagy!- mondtam megkönnyebbülve, majd zokogva a nyakába borultam. A stressz így jött ki.

-       Jobb már?- hallottam Ian hangját. Nem értettem, hogy miről beszél, ezért felnéztem. Alektól kérdezte, aki válaszként csak ránézett, és elmosolyodott.

-       Rég nem bunyóztam már ilyen jót.- nevetett. 

18. fejezet (részlet)

-       Várj, Kay.- szólt utánam Alek.

-       Igen?- kérdeztem érdeklődve.

-       Én csak… Csak szeretném elmondani, hogy miért nem hívtalak…- mondta, és bennem fellángolt a remény.- Végig kellett mindent gondolnom, és rengeteget gondolkoztam rajtunk.

-       Igen? És mire jutottál?- kérdeztem izgatottan, de Alek nem tudott válaszolni, mert valaki kopogott, és ezzel megszakította a beszélgetésünket.- Bocsáss meg.- kértem tőle, és mentem kinyitni az ajtót.

-       Szia Kay, a kocsiban maradt a kabátod, gondoltam inkább még most adom vissza, nehogy megfázz reggel…- mondta Ian.

Holnap friss

Sziasztok!

Olyan sok dolgom volt, hogy csak holnap tudok friss fejezetet hozni.

Bocsi, remélem nem baj. 

Puszi,

Yvi (:

17. fejezet

 17. Az odú

A napok gyorsan követték egymást, és én lassan olyan lettem, mint egy zombi. Alig ettem, és nem csináltam semmit az iskolán kívül. Ana nagyon aggódott értem. Ian is aggódott, de akárhányszor beszélgetni akart velem, nem válaszoltam. Azt akartam, hogy ne foglalkozzon velem.

Noah-t hazaengedték már, és segítettem neki a gyógytornában, ha kellett. Szegény nagyon összeesett, sok héten keresztül mozdulatlanul feküdt, az izmai elgyengültek… Noah is aggódott értem, láttam rajta, de nem akarta fölhozni a dolgot.

Imádtam a bátyámat, hogy nem kérdezősködött. Sosem nyaggatott. Mikor úgy érezte, hogy eléggé ki voltam borulva, csak megölelt. Nem zavarta, hogy olykor elsírtam magam. Csak közelebb húzott magához, és nem szólt semmit. Nem mondta a tipikus „minden rendben lesz” szöveget. Nem áltatott. Persze ha ezt elmondanám akárkinek is, letagadná…

Már több hét is eltelt, február volt már. Ez a nap is ugyanúgy telt, mint a többi. Bementem az iskolába, túléltem a nap első felét, és elmentem ebédszünetre. Vettem egy üveg vizet, és leültem az egyik asztalhoz. Ian leült mellém, de nem szólt egy szót sem. Kezdett idegesíteni, hogy mi van, miért nem szólal meg.

-       Mi az?- kérdeztem tőle.

-       Boldog Valentin napot!- mondta mosolyogva.

-       Csak tudnám, hogy mi benne olyan boldog…- morogtam az orrom alatt. Igazából nem haragudtam Ianra, magamra annál inkább. És ugyan tudom, hogy most már sosem esnék ugyanabba a hibába, azért még mindig megtartottam a két lépés távolságot tőle.

-       Hát, sok jó dolog van ebben a mai napban… Kezdve azzal, hogy elmarad az utolsó két óránk! Valamint, elviszlek kirándulni.- mondta mosolyogva.

-       Ó, igen? És ezt velem mikor beszélted meg?

-       Ugyan, Kay, az elmúlt időben olyan vagy, mint valami holdkóros. Kell a kikapcsolódás, te is tudod. Mindenkinek hiányzik a régi Kay, csak nem mernek szólni…- mondta.

-       Tudom, tudom…- sóhajtottam.- De miért ma?

-       Miért ne? Mi olyan különleges ebben a mai napban?

-       Ez a szerelmesek napja, Ian, te is tudod.

-       Most nem. Nekünk nem. Csak egy átlagos nap, mint régen, mikor valamelyikünknek valami baja volt… Csak te meg én.

-       Elmegyünk a helyünkre?- kérdeztem, és kissé izgatott lettem.

-       Hát, ha már ilyen szépen lelőtted a meglepetést… Igen, elmegyünk a helyünkre.- mondta mosolyogva.

-       Köszönöm, Ian.- mondam neki hálásan.- Tudod, hogy mennyit jelent nekem az a hely.

-       Tudom, és éppen emiatt gondoltam, hogy már épp ideje, hogy meglátogassuk.

Felálltam a székemről, és megöleltem Iant. Annyira hálás voltam neki. Magam sem tudtam, de szükségem volt arra a helyre. Ian jobban ismert, mint saját magam, de ez nem volt meglepő.

Hamarosan beültünk a kocsiba, és felkészültem a félórás útra. A helyünk egy tó partján volt. Egy hatalmas fa volt az, amire akkor találtunk rá, mikor még kicsik voltunk, és Ian-ék kutyáját kerestük. Mindenhol kerestük, és biciklivel bejártunk egy hatalmas területet, de sehol sem találtunk rá. Aztán egyszer itt kötöttünk ki, és Ian zokogva rogyott össze a fa mellett, ahova később rengetegszer visszatértünk. Feladta a keresést, és percekig csak sírt. Aztán fogott egy ceruzát, és egy papírt, amire a kutyusuk képe volt nyomtatva az elérhetőségükkel, és fölírt rá valamit. Mikor végzett, nagy levegőt vett, és felolvasta. Egy búcsúlevél volt Pamacshoz, a kutyához. Elbúcsúzott benne tőle, és mikor végzett, összegyűrte a lapot, és beledobta a fa hatalmas, és mély odújába. Ezek után rengetegszer jöttünk ki ide, mikor volt valami problémánk. Fogtunk egy lapot, felírtuk rá, és bedobtuk az odúba. Egyszer viszont, mikor a nagypapám meghalt, naponta jártam ide. Nem tudtam hogy elbúcsúzni tőle… Sorra írtam a leveleket, de mindegyiket összegyűrtem, és magam mellé dobtam. Egyiket sem dobtam az odúba. Annyira bántott, hogy itt hagyott, és nem tudtam tőle elköszönni. Mindegyik levelembe mást írtam, de mindegyikbe a közös emlékeinket. Aztán végül leírtam, hogy nagyon hiányzik, és, hogy hatalmas ürességet hagyott maga után a szívemben, de nem fogom elfelejteni, és, hogy remélem, hogy jó helyen van, és jól érzi magát.

Csak később tudtam meg, hogy Ian összeszedte az összes korábbi „levelemet” is, és azokat is bedobta az odúba. Az odúnak volt egy szimbolikus jelentése nekünk. Azon keresztül tudtunk megválni a fájdalmunktól, a problémáinktól, és ilyen esetekben azon keresztül tudtunk elbúcsúzni. Nem voltam nagyapa sírjánál soha, de itt annál több levelet írtam neki. A halála után egy éven keresztül szinte minden héten írtam neki egy levelet, és Ian minden alkalommal itt volt velem. Senki más nem tudott erről, ez a kettőnk dolga volt.

Aztán középiskolás lettem, és alig volt rá időm, hogy kijárjak ide.

Amint megérkeztünk, Ian átnyújtott nekem egy füzetet, és egy tollat. Hálásan néztem rá, és írni kezdtem. Először azzal kezdtem, hogy bocsánatot kértem nagyapától, hogy ennyire elhanyagoltam. Mentegetőzhettem volna, de nem lett volna értelme, hiszen igazából senki sem fogja elolvasni… Leírtam mindent, majd bedobtam a helyére. Aztán írtam egy másikat, leírtam a fájdalmaimat, és reméltem, hogy mint régen, most is segíteni fog az, hogy leírtam őket.

Utána még álltam egy ideig, élveztem az ismerős helyet. Iam mögém állt, és átölelt. Nekidőltem a mellkasának, és egy nagyot sóhajtottam.

-       Köszönöm, hogy elhoztál ide.- suttogtam.

-       Szívesen.- mondta ő is halkan. Nem akartuk megtörni a pillanat varázsát.- Bármikor szívesen elhozlak, csak szólj.

-       Köszönöm.

Ezek után nem sokat beszéltünk. Csak álltunk ott, és a gondolatainkba temetkeztünk. Hűvös lett az idő, ezért hazaindultunk. Mikor már a házunk előtt voltunk, megköszöntem neki, mindent, és kiszálltam a kocsiból. Kinyitottam az ajtót, és beköszöntem.

Meglepődve vettem észre, hogy Noah lent van a nappaliban, hiszen ő nem szokott mostanában lejönni, ám mikor beértem a nappaliba, legyökerezett a lábam.

16. fejezet

 16. Noah

-   Hogy mi lesz velünk? Őszintén? Nem tudom, Kay… Nekem csak kell egy kis idő. Tartsunk szünetet.- mondta, és bennem megfagyott a vér.

-   Tartsunk szünetet?- suttogtam.

-   Igen. Át kell gondolnom mindent velünk kapcsolatban…

-   Hát… ha te így szeretnéd…- mondtam a könnyeimmel küszködve.- Ha neked így jobb, akkor legyen.

       Alek nem mondott semmit, csak magához húzott, és megcsókolt. Finoman kezdte, de én többet akartam. Nem akartam, hogy elmenjen, és itt hagyjon. Viszont pillanatok múlva eltolt magától.

-   Vigyázz magadra! Majd hívlak, ha átgondoltam mindent.- mondta, és elment.

       Én zokogva temettem az arcom a párnámba, és megállás nélkül csak sírtam, és sírtam. Mikor végre lenyugodtam egy picit, fölhívtam Anát, és megkértem, hogy vigyen be a kórházba Noah-hoz. Muszáj volt vele lennem egy kicsit. Annyira hiányzott.

       Egy óra múlva már Noah szobája előtt álltam, és féltem benyitni. Féltem, hogy mit fogok látni. Azt mondták, hogy nagyon rossz állapotban van. De muszáj támogatnom, így benyitottam, de amint megláttam a bátyámat, elakadt a lélegzetem. Rettenetes volt. Csak feküdt ott az ágyon mintha nem is ő lett volna. Az arcán vágások voltak, de már majdnem meggyógyultak. A keze is tiszta karc volt. De ami a legijesztőbb volt, az az volt, hogy rengeteg cső lógott ki belőle, és, hogy falfehér volt. Épp, hogy egy szikrányi élet volt benne, de az is csak annyira volt elég, hogy ne haljon meg.

       Könnyek gyűltek a szemembe, és sűrűn pislogtam, hogy ne buggyanjanak ki. Nem szabad gyengének lennem, pozitív energiát kell neki sugároznom. Leültem mellé, és megfogtam a kezét. Jéghideg volt.

-   Ó, Noah!- nyögtem.- Kérlek, gyere vissza hozzánk. Mindenki érted aggódik! Nagyon hiányzol, bátyuskám! Szükségem van rád!- mondtam neki, de a hangom remegett.- Emlékszel, hogy régen mennyit hülyéskedtünk?- kérdeztem tőle, és el kezdtem neki mesélni, hogy mi mindent csináltunk, mikor kisebbek voltunk. Az egyik ilyen emlékem négy évvel korábban játszódott…

     „Átlagos hétvége volt, nem volt benne semmi különleges. Noah-val a földön ki voltunk nyúlva a folytonos birkózás, és csikizés miatt. Pihegve vettük a levegőt, és mikor egymásra néztünk kitört belőlünk a nevetés. Mindig ezt csináljuk, amikor itthon van. Bár mostanában egyre kevesebbet jár haza. Volt már rá példa, hogy nem engedték el a suliból hétvégére, mert valami hülyeséget csinált… Hát igen, le se tagadhatná. Tiszta bolond.

A mai nap is azzal kezdődött, hogy berontott a szobámba- persze én még aludtam-, és hangosan felszólított:

-       Kay, ébresztő, hasadra süt a nap!

-       Noaaaah, hagyjál már! Hétvége van! Ilyenkor aludni kell…- nyöszörögtem, miközben a párnámat a fejemre tettem, hogy elsötétítsem a világot, és bátyám hangját is elnyelje kissé. Fáradt voltam. Egész héten táncoltam, elvette az energiám.

-       Na persze. De nem ilyen sokáig…- mondta, de én nem törődtem vele. Ekkor lerántotta rólam a takarót.

December volt, hamarosan megérkezett a karácsony, és ehhez hűen hideg volt. Főleg miután a jó meleg takarót lerántják egy félig alvó emberről. Kipattant a szemem, és összehúztam magam magzatpózba, hátha úgy tudom melegíteni magam. Persze bátyámnak sem kellett több, hangos kacagásban tört ki. Megmarkoltam a párnám, és vártam a tökéletes pillanatot. Megállj csak Noah Johnson, ezért még nagyon megfizetsz!

Hallottam, hogy közelebb jön, valószínűleg meg akart csikizni. Ez volt az én pillanatom. Fogtam a párnám, és meglendítettem. Tökéletes volt, Noah feje pont jó helyen volt, telibe kapta a párnát. Nagy puffanással csapódott hozzá, ő meg a meglepődöttségtől jó pár másodpercig nem csinált semmit. Kiugrottam az ágyból, és szaladtam, nehogy elkapjon, mert tudtam, hogy ezt nagyon meg fogja torolni.

-       Kaylee! Most írtad alá a halálos rendeletedet!- kiabálta, és megindult utánam, hallottam, ahogy dübörög alatta a talaj.

Rohantam, ahogy csak tudtam, de még a folyosó végére sem értem el, mikor rámvetette magát. Elterültem a földön, fölöttem Noah feküdt, önelégült fejjel. A testsúlyával tartott a földön. Egyik kezével próbálta lefogni a kezeimet, de nem tudta, mert folyamatosan mocorogtam. Ki kell szabadulnom mielőtt teljesen harcképtelenné tesz! Ráült a combjaimra, hogy ne tudjam semmiféleképpen sem megrúgni. Nem egyszer járt már rosszul, mert elfelejtette a lábaimat… az emlékek egy pillanatra megmosolyogtattak.

-       Na, mi van, hugi? Min vigyorogsz? Ha jól tudom,- márpedig én mindig mindent jól tudok- akkor nem vagy valami nyerő helyzetben.- mondta, és rám kacsintott.

Nem mondtam neki semmit. Csak csavartam, tekertem alatta magam. Hátha találok egy rést a fogásán. A kezeim éreztem hamarosan kiszabadulnak, Noah-nak két kézzel kellett fognia, nehogy kicsússzanak a fogásából. Hirtelen kinyújtottam a fejem fölé mindkét kezemet. Ha nem akarta elengedni, vagy lazítani a szorításán, akkor följebb kell csúsznia, vagy fel kell emelkednie a lábaimról. Ő följebb csúszott. Pompás!- gondoltam magamban.

Egy határozott mozdulattal megfordítottam a helyzetünket, és én ültem rá bátyám lábaira. Nagy szemekkel nézett rám, bár tudtam, hogy még így sincs esélyem, azért lenyűgöztem egy kicsit. Próbáltam közelebb férkőzni a nyakához, vagy a bordáihoz, hogy meg tudjam csiklandozni, de erősen fogott.

Valaki jött föl a lépcsőn, megnyikordult az egyik lépcsőfok. Bátyám kihasználta figyelmetlenségem, és fordított a helyzetünkön. Mérgesen néztem rá, de ő csak egy mosollyal „válaszolt”.

-       Jajj, drágáim… Még mindig olyanok vagytok, mint kiskorotokban. Ki fogjátok ti ezt nőni valaha?- kérdezte anyu.

-       Miért nőnénk, mikor olyan jó móka?- kérdezte Noah egy angyali mosollyal. Anyu csak megsimította a fejét, miközben elhaladt mellettünk.

-       Anyuu, nem segítenél egy kicsit? szülői kötelezettség a kisebbet védeni.- panaszkodtam bátyám alól. Noah alig bírta elfojtani a mosolyát.

-       Kicsim, én ebbe nem szólok bele, ti kerestétek magatoknak a bajt, intézzétek is el magatok.- mondta. Noah nem bírta tovább, testét rázta a nevetés.

Persze én sem voltam rest, rögtön el kezdtem csikizni, mire még jobban nevetett, és próbálta elkapni a kezeimet. Mikor ez nem sikerült neki, ő is el kezdett csikizni. Egy nagy „nevetésmassza” lettünk. Próbáltuk meggátolni a másikat, de egyikünknek sem sikerült. Persze nem hagytuk abba a másik csikizését, mert azzal föladtuk volna.

Szinte végkimerülésig csikiztük egymást. Mikor végre abbahagytuk, Noah fáradtan terült el mellettem.

-       Miért kellett fölkeltened?- kérdeztem, mikor már szóhoz tudtam jutni.

-       Mert nagyon unatkoztam.- adta meg az egyszerű választ.

-       NOAH!- sipítottam, de utána kitört belőlem a nevetés. Bátyám is velem nevetett.- Olyan hülye vagy!

-       Hát hugi, legalább fölébredtél, és én sem unatkoztam…- mondta miközben megvonta a vállát.

-       Hát, te hihetetlen vagy!- mondtam neki, és belebokszoltam a vállába.

-       De így szeret mindenki.- mondta 1000 wattos mosollyal.”

Órákon keresztül meséltem neki, és egyszer, mintha megrebbent volna a szempillája. Nem voltam benne biztos, és nem akartam beleélni magam semmibe, ezért csak folytattam tovább a mesélést. Körülbelül negyed óra múlva megrándult a szája, mintha egy mosolyt fojtana el. Döbbentem néztem rá, szabad kezemmel megdörzsöltem a szemeimet, hátha kápráznak, és mikor kinyitottam, Noah ugyanúgy feküdt előttem, mozdulatlanul.

-       Mesélek még egy utolsót neked, utána alszok egyet, jó? Nagyon fáradt vagyok, és már kezdek képzelődni is…- mondtam egy fáradt mosoly kíséretével.- Emlékszel, amikor elvittél birkózni? Mármint amikor először mentünk? Te és A…- folytattam volna, de egy gyenge szorítás belém fojtotta a szót. Esküszöm, hogy megmozdult a keze! Nem képzeltem!- Noah? Te hallasz engem?- újabb gyenge szorítás.- Oh, édes Istenem!- mondtam, és elsírtam magam.- Hívok egy dokit, jó? Ez… Ez csodálatos!

Meg sem várva „válaszát”, és nem törődve a saját testi épségemmel, kirohantam a szobából, és a nővérekhez rohantam.

-       Jó napot! A bátyám… Noah Johnson… Ébredezik!- mondtam az egyiknek, és reméltem, hogy tudja, hogy kiről beszélek.

-       Noah ébredezik? Azonnal megyek, de kisasszony csak óvatosan, még ön is csak most lábadozik…- dorgált meg egy kissé.

Nem igazán törődtem vele, visszaszaladtam bátyámhoz, és vártam, hogy most mi fog történni. Percek múlva megérkezett a doki is, és egy gyors vizsgálat után mosolyogva fordult hozzám.

-       Hamarosan magához fog térni.- mondta.

-       És teljesen rendbe fog jönni?- kérdeztem aggódva.

-       Hát, ezt még nem tudom megmondani, de amilyen harcos, megvan rá az esély.- mondta, majd kiment a szobából.

-       Hallottad, Noah? Még hosszú út áll előtted, és remélem, hogy föl akarsz épülni teljesen!- mondtam neki.

Napokon keresztül mindig bent voltam a bátyámnál, és egyre jobban volt. Már tud beszélni hozzánk, és mindenre emlékszik. Sajnos a hosszú kóma miatt még nem nagyon tud mozogni, de egyre ügyesebb. Mivel másfél hónapig volt kómában, ezért a legtöbb sérülése begyógyult. Szóval járhat gyógytornára. Nekem is kell járnom sajnos, és hétfőtől kezdve suliba is kell járnom… Pedig olyan jó volna még egy kicsit a bátyámmal lenni.

Alekkal nem beszéltünk, pedig már egy hét eltelt. Gondolkodtam rajta, hogy fölhívom, és elmondom neki, hogy mi van Noah-val, de nem akartam zavarni.

Egyik nap, mikor bementem meglátogatni Noah-t, el kezdtünk beszélgetni.

-       Na, és merre van Alek? Azt hittem, hogy elválaszthatatlanok vagytok…- mosolygott rám.

-       Hát… Éppen szünetelünk…- mondtam neki kínosan.

-       Hogyhogy? Mi történt?- kérdezte döbbenten. Én elmondtam neki mindent, nem volt értelme hazudni neki.- Hát, Kay, te egy jó nagy barom vagy…

-       Tudom, tudom. Nagyon megbántam, de már nem tehetek semmit. Minden rajta múlik… Amúgy meg, fel kéne hívnod…- mondtam neki.

-       Miért? Én nem akarok neked segíteni ebben, nem érdemled meg, hugi. Bocs.

-       Jajj, te idióta, ilyet sosem kérnék! Fel kell hívnod, mert nem szólt neki senki, hogy fölébredtél, és én nem akarom zavarni…- mondtam neki.

-       Jaa, oké. Akkor add a telefonom.

Vagy negyed órán keresztül beszéltek telefonon keresztül. Persze először Noah csak azt hajtogatta, hogy „Haver, tényleg én vagyok! Nem képzelődsz…” Ezen persze mosolyogtam, mert én sem hinném el, ha nem tudnám, hogy Noah fölébredt.

Gondolkodásomból Noah hangja rántott ki.

-       Beszéltem vele, és ide fog jönni… Gondoltam szólok.- mondta egy mosollyal.

-       Hát, akkor én megyek, magatokra hagylak titeket. Jó szórakozást.- mondtam bátyámnak, közelebb hajoltam hozzá, és megpusziltam, majd kisiettem a szobából. Gyorsan végigmentem a folyosón, és bepattantam a kocsimba. Szegényke nagyon ramaty állapotban lehetett a baleset után, de már megjavították.

Gyorsan hazamentem, és fölsiettem a szobámba. Csak akkor vettem észre, hogy milyen fáradt voltam, mikor bedőltem az ágyamba. Körülbelül öt perc múlva el is ragadott az álom.

15. fejezet

 15. Hogyan tovább?

-   Kay? Ian? Mi a francot műveltek ti ketten??- vont kérdőre idegesen.

-   Sajnálom… Én nem… Mi nem…- magyarázkodtam volna, de Ian közbevágott.

-   Ez az, aminek látszik! Szeretem Kay-t és ő is szeret engem.

-   Ian…! Hagyd abba!- mondtam idegesen, de nem tudtam levenni a szememet az ajtóban álló személyről.- Nem így akartam, elhiheted! Én… Annyira elcsesztem.- mondtam remegő hangon, és kibuggyantak az első könnycseppjeim.

-   Jajj Kay… Olyan buta vagy!- közelebb jött pár lépést, majd Ianra nézett.- Te most menj ki. És meg ne próbálj visszajönni még egyszer. Esküszöm, ha nem lennél a saját bátyám a két kezemmel tekerném ki a nyakad! Hogy lehetsz ilyen hülye?! Szegény még össze van zavarodva, és te ezt kihasználod? Normális vagy?! És mióta mászol rá foglalt lányokra? Nem ilyennek ismertelek, Ian! Menj ki most, mielőtt olyat teszek, amit megbánok.

Ian lassan kiment, de még mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót, rám nézett. Szomorúságot láttam a szemeiben, és dacot. Elfordítottam a tekintetemet, és a takarómat fixíroztam.

-   Én tényleg nem így terveztem. Nem akarok senkit sem megbántani.- mondtam.

-   Nézz rám.- kérte, és én megtettem. Nem látszott dühösnek, megértő tekintettel nézett rám, és emiatt még rosszabbul éreztem magam.- Nem nekem kell magyarázkodnod. Én nem hibáztatlak semmiért. Tudom, hogy hogy érzel Ian iránt, és ez várható volt. De el kell mondanod Aleknak.

-   Tudom. Még azt sem mondtam el neki, hogy emlékszem mindenre. Meg akarom várni, hogy kikerüljek innen. Nem akarok a kórházban veszekedni senkivel. Inkább otthon. De Ana, nem akarom elveszíteni.

-   Hát ez már csak rajta fog múlni. De minél hamarabb el kell mondanod.

-   Tudom. De olyan nehéz. Én nem így akartam…- mondtam még egyszer, majd el kezdett folyni a könnyem. Sírtam, mert utáltam magam amiatt, amit tettem. Sírtam, mert utáltam, hogy két embert szeretek, és nem tudok választani közülük. De legfőképpen azért sírtam, mert nem akartam elveszteni Aleket, és – bár még magamnak sem mertem bevallani – Iant sem akartam elveszíteni.

-   Jó nagy slamasztikába kerültél, te lány…- mosolygott rám, és megölelt. Megvárta, míg enyhül a sírásom, és amikor már csak szipogtam, szembe fordított magával.- Viszont mostmár össze kell szedned magad. Nem várhatod Aleket kisírt szemekkel.

-   Jó. Köszönöm, hogy itt vagy nekem.- mondtam neki, és megöleltem még egyszer.- Nem tudom, hogy mit csinálnék nélküled.

-   Ezen nem is kell gondolkodnod. Mindig itt leszek neked. Viszont lassan mennem kell, még a bátyámmal is el kell beszélgetnem, és nem akarom, hogy a két fiú összetalálkozzon…

-   Köszönöm!- hálálkodtam.

-   Szóra sem érdemes.- mondta, és elindult.- Oh, és Kay… Sok sikert!

-   Köszi, Ana, azt hiszem szükségem lesz rá…

-   Meghiszem azt! Szia!- mondta mosolyogva, és kiment a szobából miután dobott egy puszit.

Alek nem sokkal az után jött, hogy a Stone tesók elmentek. Mosolyogva lépett a szobába. Visszamosolyogtam rá, és adtam neki egy csókot.

Teljesen más volt, mint Iannal csókolózni. Vele izgalmas, de veszélyes volt. Alekkal inkább olyan volt, mintha hosszú idő után hazaértem volna. Biztonságban éreztem magam mellette, és tudtam, hogy ezt a biztonságot nem szabad föladnom egy kis izgalom kedvéért. A két fiú tűz és víz volt. És éppen ezért volt olyan nehéz választanom közöttük.

A hét gyorsan eltelt, szerencsére nem történt semmi, és egy picit meg is tudtam nyugodni. Tervezgettem magamban, hogy hogy mondjam el Aleknak, hogy mi történt.

Végül pénteken, mikor hazaengedtek, Ana vitt haza minket – Alek még mindig nem tud vezetni, mivel még nem gyógyult meg a keze és a lába teljesen. Viszont már levették a gipszeit. Apa segítségével felmentünk a szobámba, de ő hamarosan el is ment meglátogatni Noah-t. Nagyon hiányzott a bátyám, és megígértettem apával, hogy holnap elvisznek hozzá. Persze nem rajongtak az ötletért, hiszen még csak most engedtek vissza, de megmakacsoltam magam.

-   Min gondolkozol, szívem?- kérdezte Alek, és megsimította az arcom. Az ágyamban feküdtünk, mert nekem még kellett a pihenés, és közel akartam hozzá lenni.

-   Csak Noah-n nagyon hiányzik már…

-   Elhiszem. De ne aggódj, nemsokára vele lehetsz majd.- mondta, és meg akart csókolni, de elhúzódtam egy picit.- Mi a baj?- kérdezte.

-   El kell neked mondanom pár dolgot…- mondtam komolyan.

-   Kay, megijesztesz. Mi történt?

-   Emlékszem mindenre.- vágtam bele a közepébe.

-   Micsoda? Hisz az csodálatos!- mondta boldogan, de én feltartottam a kezem.

-   Nem lesz olyan csodálatos, hogyha végighallgatod… Csak kérlek ne szólj közbe… Had mondjam el az egészet, csak utána mondj valamit.

-   Rendben.- egyezett bele.

-   Minden azon a napon kezdődött, amikor szakítottam Jessie-vel…- elmondtam neki az egész történetet. Az első csókot Iannal, azt, hogy utána összejött Ashlynnel. Mikor megismerkedtünk… Elmondtam neki, hogy hogy érzek iránta, és hogy hogy érzek Ian iránt.- Aztán, amikor volt a balesetetek… Aznap megcsókolt, és nem értettem az egészet. Elmondta, hogy még mindig szeret. Megint megcsókolt, és én visszacsókoltam, de tudtam, hogy nem lett volna szabad. Két énem veszekedett egymással. Utána Ash rajtakapott minket, és én hazajöttem. Megtudtam, hogy mi történt veletek. Az egész miattam van! Noah az én hülyeségem miatt van kómában…!- itt már sírtam. Szipogva, csuklások közepette mondtam tovább.- Utána nem emlékeztem semmire. Nem emlékeztem se rád, se rá. Egyik nap bejött hozzám, és véletlen megcsókolt. Tényleg véletlen volt. Csak egy puszit akart adni. És akkor minden emlékem szépen lassan visszatért. Mondtam neki, hogy ez nem mehet így tovább, de könyörgött, hogy adjak neki egy esélyt, és megint megcsókolt. De én eltoltam magamtól, és mondtam neki, hogy téged szeretlek! Aztán nem szóltam neked semmiről, mert nem akartam a kórházban beszélni erről, itthon akartam. De még egyszer bejött, az utolsó héten. És könyörgött… Olyan közel volt hozzám. Kihasználta, hogy milyen hatással van rám. egy rövid csók volt. Ana vetett véget neki. És észhez tértem teljesen. Sosem akartam, hogy megtörténjen ez. Nagyon sajnálom, nagyon szeretlek, az életemnél is jobban, de őt is szeretem. Azt hiszem, hogy még nem vagyok teljesen túl rajta.- hosszú monológom közben végig az arcát fürkésztem. Kemény álarc mögé rejtette az érzelmeit már a legelején, így nem tudtam leolvasni semmit az arcáról.- Kérlek, mondj valamit.- könyörögtem neki a könnyeimmel küszködve.

-   Mindig tudtam, hogy van valami köztetek. Annyira nyilvánvaló volt, hogy vonzódtok egymáshoz, de mikor velem voltál nem aggódtam semmi miatt. Annyira tökéletes volt. Túl jó, hogy igaz legyen.- mondta megtörve.- De az érzelmeim nem fognak elmúlni egyik percről a másikra. Még mindig szeretlek, de ez így nem fog menni. Viszont azt verd ki abból a szép kis fejedből, hogy Noah és az én balesetem miattad történt. Semmi közöd nem volt ahhoz a balesethez.

-   Te voltál túl tökéletes. Nincs még egy olyan tisztalelkű ember, mint Te. És utálom magam, amiért ezt tettem veled. De szeretlek, és nem akarlak elveszíteni. Mert szükségem van rád.- mondtam őszintén, a szemeibe nézve.

-   Kay, nem tudom… ez… én csak…- láttam rajta, hogy küszködik a szavakkal.

-   Mi lesz velünk, Alek? Hogyan tovább?- kérdeztem, de bárcsak ne tettem volna…