25. Fejezet (18+)

25. Küldetés

– Mi áll pontosan a levélben? – kérdeztem, miután egy kicsit megnyugodtam. – Hova kell mennetek? Mikor mentek, és mikor érkeztek vissza?

– Mind a ketten Irakba megyünk. Oda szól a küldetésünk. – válaszolta Alek, és ezekkel a mondatokkal valósággá vált a legrosszabb rémálmom. Belesimultam a karjaiba, és az arcomat a mellkasába temettem. Nem veszíthetem el őket. Alek és Noah a mindenem!

– Szeptember elsejével utazunk el. – tette hozzá Noah. – De csak hat hónap, és itt is vagyunk. – magyarázta. Felpillantottam, és bátyám mosolygós arcára néztem. Hogy tud még ilyenkor is mosolyogni?

– És nem mondhatjátok vissza? – kérdeztem, miközben Alek megsimította. A mozdulattal elmorzsolt egy könnycseppet, pedig én észre sem vettem, hogy még mindig sírok.

– Nem, Kay. Ez a munkánk. – válaszolta Noah.

– De hiszen még csak most kerültetek ki a főiskolából! – csaptam az ülőgarnitúrára. – Nem vagytok eléggé felkészülve egy éles bevetésre!

– Ha nem lennénk készen a feladatra, akkor nem küldenének minket. Mivel elvégeztük az iskolát, ezzel bizonyítottuk, hogy kézen állunk. – ellenkezett kedvesem, én pedig mérgesen bámultam rá.

– De hiszen a halálba küldenek titeket!

Ana rémült tekintete rám villant, majd Noah-t tüntette ki a figyelmével.

– Ez igaz? – kérdezte remegő hangon. – Életveszélyben lesztek?

– Nem leszünk. – válaszolta Noah, és nyugtatólag simogatta barátnője hátát. – Ne aggódj, Kay szereti túlaggódni a dolgokat.

– Nem aggódom túl! – ellenkeztem. – Tudom, hogy milyen veszélyes. Akármikor rátok támadhatnak, vagy felrobbanthatják a bázist! Ne vegyétek félvállról a dolgot. Főleg azok után ne, hogy már kerültetek kórházba egy gyakorlat miatt. Mi lett volna, ha az élesben történik. Ki tudja, hogy mikor érkezik segítség, hogyha megsebesültök?

– Kay, elég. Túl sok akciófilmet láttál már. Nem háborúba megyünk. – forgatta Noah a szemeit.

– Nem a szó szoros értelmében, de mégis. – vágtam rá. Dühösen meredtünk egymásra pár pillanatig, és egyikőnk sem törte meg a szemkontaktust.

– Kicsim, gyere, had beszéljenek kettesben. – mondta Alek, mire elfordítottam a tekintetemet bátyámról. Nagy sóhaj kíséretében felálltam a kanapéról, és elindultam a szobámba. Nem néztem hátra, hogy Alek jön-e utánam, úgy is tudtam, hogy a sarkamban van.

Miután beléptem a szobámba, odaléptem az erkélyajtómhoz, és csak bámultam ki az üvegen keresztül a semmibe. Az agyam teljes fordulatszámmal pörgött, és rossznál rosszabb képeket dobott föl. Átkaroltam magam, mert kirázott a hideg a gondolatokra.

Alek mögém lépett, karjait két oldalt előrenyújtotta, végül a hasamon összekulcsolta az ujjait. Megfogtam a kezét, és a hátához dőltem. Ő lehajtotta a fejét, és a nyakamba puszilt.

– Ne aggódj, Kay, nem lesz semmi gond. – suttogta, engem pedig kirázott a hideg az érintésétől.

– Alek, ez nem a legjobb pillanat arra, hogy elcsábíts, szóval hagyd abba a próbálkozást. – mondtam neki mérgesen, de ő felkacagott a bosszúságomon.

– Kedvesem, azt hiszem, hogy ez pontosan az a pillanat, amikor el kellene csábítanom téged. Ne húzd fel magad egy olyan dolgon, amit semelyikőnk sem tud megváltoztatni. Erre vállalkoztunk mind a ketten Noah-val, mikor beléptünk a hadseregbe. Tudjuk, hogy milyen kockázattal jár. Ne hidd azt, hogy nem.

– Nem akarom, hogy itt hagyj. – suttogtam.

– Én sem akarlak itt hagyni. – suttogta a bőrömbe. Tudta nagyon jól, hogy csak pillanatok kérdése, és megadom magam neki. Áruló testem beleremegett könnyed érintésébe, ő pedig felkacagott. – Hiányozni fogsz. – suttogta még mindig a bőrömbe.

– Persze, hiszen ki hálna veled minden nap, ha én nem vagyok ott. – vigyorogtam én is. Alek hátravetett fejjel nevetett, majd belepuszilt a hajamba.

– Az is hiányozni fog, – kuncogott még mindig, majd megfordított az ölelésében. – de leginkább az fog hiányozni, hogy lássalak. Hogy meghallgassam, hogy milyen volt a napod. Hiányozni fog a mosolyod, és a ragyogó szemeid. Istenem, de hiányozni fog az az okos szád! – sóhajtott fel. – Te fogsz hiányozni. A lényed, nem a tested. – mondta, miközben végig a szemembe nézett.

– Jajj, te javíthatatlan romantikus! – mosolyogtam rá, és egy gyors csókot leheltem az ajkaira. – Azért remélem, hogy egy kicsit az is hiányozni fog. – mosolyogtam rá szégyenlősen.

– Természetesen ki leszek éhezve rád, mikor visszatérek! – nevetett, és én vele nevettem.

– Csak nehogy a repülőtéren támadj le. – incselkedtem vele.

– Akkor ne gyere elém a repülőtérre. – cukkolt.

– Ó, fogd már be!

Ajkaink félúton találkoztak, és vadul csókoltuk egymást, mintha ez lenne az utolsó pillanat, amit együtt tölthetünk. Kezeimmel beletúrtam a hajába, úgy húztam magamhoz közelebb. Alek egyik kezét a derekamra csúsztatta, a másikat pedig a tarkómra.

Derekamnál fogva húzott magához, és én felnyögtem, ahogy hasamon éreztem a vágyát. Kedvesem felkapott a karjaiba, én pedig összekulcsoltam a lábaimat a dereka körül. Mind a ketten elégedetten sóhajtottunk föl, amikor testünk összesimult.

Elszakadtam egy pillanatra az ajkaitól, mert az eszembe jutott az utolsó alkalom, mikor nem voltunk elég figyelmesek.

– Alek, az ajtó…

– Már bezártam. – vágta rá, és ismét lecsapott az ajkaimra.

Addig hátrált, míg el nem érte az ágy szélét. Mikor ez megtörtént, akkor leült a puha matracra, én pedig az ölében foglaltam helyet.

Keze már a pólóm alatt matatott, én pedig meghúztam az övét jelezve, hogy szeretném megszabadítani az anyagtól. Készségesen engedett el, hogy egy pillanattal később a földön landoljon a pólója. Egymás szemébe néztünk, és elmosolyodtunk. Felemeltem a kezemet és a vállánál fogva toltam le az ágyra. Kedvesem készségesen együttműködött velem, és az ujjaival a derekam csupasz bőrét kényeztette.

Lehajoltam a mellkasára, és végigcsókoltam. Mindig is imádtam magam alatt érezni kidolgozott mellizmát és hasát. Finoman cirógattam a hasát, míg a mellkasát kényeztettem, majd váltottam.

Szerelmem ujjai a csípőmre fonódtak, és magához szorított, ahogy egyre jobban fokozódott benne a vágy. Kinyitotta a szemeit, és szikrázó kék pillantásával ledermesztett. Annyi vágy tükröződött benne, hogy kirázott a hideg. Felkúsztam a mellkasán, majd a nyakán keresztül egészen az álláig, végigcsókoltam minden egyes porcikáját, majd az utamat egy csókkal zártam le.

Alek ujjai a pólóm alá csúsztak, és ezúttal magukkal húzták az anyagot is. Pillanatok múlva megszabadított a ruhámtól, majd a melltartóm is csatlakozott a földön heverő kupachoz.

Ismét felült, és először a nyakamat csókolta, miközben én a hajába túrtam. Szépen lassan haladt lejjebb, és mikor elérte a mellkasomat, bennem rekedt a levegő. Egyik kezemet lecsúsztattam a hátára, és óvatosan szántottam végig rajta. Ő felsóhajtott, majd csókot lehelt két mellem közé, én pedig csillagokat láttam. Borostája csiklandozta, ingerelte érzékeny bőrömet. Kedvesem egyik kezébe fogta az egyik mellemet, míg az ajkaival kényeztette a másikat.

Elködösült tekintettel próbáltam kigombolni Alek nadrágját, de nem igazán akart sikerülni. Egy picit elhúzódtam tőle, hogy könnyebben hozzáférjek a ruhához, és immár sikerült kibujtatnom a gombot a helyéről. Lehúztam a sliccét is, majd egy kis segítséggel megszabadítottam a ruháitól.

Kedvesem ujjai is lekalandoztak a nadrágom széléig, és ő ügyes mozdulatokkal egyszerre szabadított meg a maradék ruhámtól. Egymás szemébe néztünk, és csókot nyomtunk egymás ajkára. Egy kissé megemeltem a csípőmet, utána pedig lassan ereszkedtem le miközben testünk összeforrt.

Sóhajaink közben keveredett a lélegzetünk. Alek Csókokat nyomott a nyakamra, arcomra és a számra is, mígnem közeledett a gyönyör számomra.

– Ne fogd vissza magad. – nyögte, én pedig megadtam magam neki.

Pár pillanatnyi pihenést engedett csak, aztán felállt az ágyról, majd megfordulva feltérdelt a matracra, és letett a párnára. Csípője ismét mozgásba lendült, én pedig nyögve vettem fel vele a ritmust.

Többször is eljuttatott a csúcsra, mielőtt ő is darabokra hullott volna. Végül fáradtan zuhant le mellém a párnára. Felhúzott a mellkasára, és hallottam, hogy még mindig zakatol a szíve.

– Köszönöm. Szeretlek! – motyogtam neki. Még éreztem, hogy csókot lehel a hajamra, és azt motyogja „szeretlek”, majd elnyomott az álom.

Sziasztok!

Remélem, hogy élveztétek ezt a fejezetet is.

Yvi (:

24. Fejezet

24. Várakozás

Ana-val mind a ketten gyorsan lesiettünk a színpadról, és felkaptuk a cuccainkat a backstage-ről. Egy szót sem szólt egyikőnk sem. Túl ideges voltam ahhoz, hogy beszéljek, Ana pedig ismert annyira, hogy ne beszéljen hozzám, amikor ilyen állapotban voltam.

Bementünk az öltözőbe, és visszaöltöztünk a hétköznapi ruháinkba. Ana egy gyönyörű fehér ruhát viselt, hozzáillő szandállal, míg én kényelmesre vettem a figurát, és az egyik kedvenc rövidnadrágomat vettem fel egy egyszerű fekete kerek nyakkivágású pólót vettem fel. Miután felhúztam a fekete cipőmet, felkaptam a piros kockás flanelinget, és a derekamra kötöttem.

Hajam össze-vissza állt, de miután át fésültem az ujjaimmal, már rendezettebben állt. Ana szőke hajzuhatagát leengedte, így az hullámokban omlott a hátára. Mind a ketten a hajunkba tűztük a napszemüvegünket, majd kiléptünk az öltözőből.

Éreztem, hogy Ana már alig várja, hogy megbeszéljük az előadásunkat, ezért egy nagy sóhajjal fordultam felé.

– Mondd, mit szeretnél? – kérdeztem.

– Szerinted hogy fog dönteni? Nagyon mérgesnek látszottak… Nem is tudom, Kay, lehet, hogy nem kellett volna… - hadarta, de leállítottam.

– Ana, ne vedd át a szerepemet. Az aggódás az én dolgom. Ne parázz, jók voltunk. Pár hét múlva megtudjuk az eredményeket is. – mondtam neki, ő pedig kissé megnyugodott. Sajnáltam már, hogy megtiltottuk a fiúknak, hogy eljöjjenek velünk. Annyira hiányzott Alek, hogy lelket öntsön belém. – Bárcsak itt lennének a fiúk. – sóhajtottam, és Ana egyetértőn nézett rám.

– Tudom, én is gondoltam már rá, hogy jobb lett volna, ha engedjük nekik, hogy jöjjenek… - tette hozzá.

– Hát szerintem se kellett volna olyan makacsnak lennetek! – hallottunk egy ismerős hangot mögülünk, és mind a ketten egyszerre pördültünk meg, és mind a kettőnknek mosolyra húzódott az ajkunk. Noah állt a recepciónál, barna haja össze-vissza állt. Kissé csalódottan indultam meg bátyám felé, Ana viszont visítva ugrott Noah karjaiba. Ő nevetve kapta el, és vigyorogva nyomott csókot barátnőm ajkára.

– Jól van, jól van, hagyjátok már abba… - morogtam, de ekkor valaki elkapta a derekamat, és én ijedtemben vagy egy métert ugrottam. Ismerős nevetés ütötte meg a fülemet, mire a szívem megdobbant.

– Azt hitted, hogy otthon fogok ülni ahelyett, hogy itt lennék? – kérdezte Alek. Hangja mélyen zengett, lehelete a fülemet cirógatta. Jóleső borzongás futott végig a testemen.

– Kedves, ezért még számolunk! – mondtam neki az ijesztésre célozva, miközben megfordultam a karjai között. Mosolyogva nézett rám azzal a csíntalan mosollyal, amit úgy imádtam.

– Már alig várom! – vágta rá, és lecsapott az ajkaimra. – Nagyon ügyesek voltatok! – súgta, mikor elváltunk egymástól.

– Tessék? Láttátok az előadást? – kérdeztem, mire ismét megajándékozott kedvenc mosolyommal, és bólintott egyet. – De… Hogy?

– Az legyen a mi titkunk… - mosolygott, majd megindultunk a gerlepár felé. Ana és Noah kacagott valamin, és barátnőm a könnyeit törölgetve fordult felénk.

– Kay, ezt hallanod kell! – mondta, miközben levegő után kapott.

– Majd elmeséled neki, miközben ebédelünk, jó? Farkas éhes vagyok. – panaszkodott bátyám, mire mindannyian felnevettünk. Hát persze, Noah mindig éhes…

– Hova menjünk? – kérdeztem, miközben elindultunk az autónk felé.

– Nekem mindegy, csak együnk. – nevetett Noah.

– Ismerek erre egy jó helyet. – szólt Alek, majd megfogta a kezemet, és elindult velem az autóm felé. – Gyertek utánunk. – mondta Noah-nak, aki csak bólintva terelte el Ana-t az autójuk felé.

– Ugye tudod, hogy nem te fogsz vezetni? – kérdeztem tőle mosolyogva, és feloldottam a zárat. Alek átkarolt hátulról, és az állát a vállamra helyezte.

– Kedvesem, nem ismered a környéket. Sokkal könnyebb lenne, ha én vezetnék. – búgta, mire szem forgatva fordultam meg.

– Alek, mondhatnád is az utat. – mosolyogtam rá.

– De az nem olyan élvezetes. – biggyesztette le az ajkát.

– Hagyd abba. – mosolyogtam rá, és megfogtam az arcát két oldalról, de ő még mindig úgy nézett rám. – Ne kínozz. – kértem, és megcsókoltam. Immár mosoly bujkált a szája sarkában, de még mindig lebiggyesztett ajakkal nézett rám. – Kérlek. – kérleltem ismét, és újból megcsókoltam.

Hangos dudálás hangzott a közelünkben, mire szétrebbentünk, és mérgesen néztem a bűnösre. Természetesen Noah vigyorgó képével találtam szembe magam, mire felsóhajtottam.

– Mi lesz már? Éhen halok, amíg ti itt húzzátok az időt! – nyafogott.

Duzzogva adtam oda Aleknak a kulcsot, és szálltam be az autóba. Kedvesem is gyorsan beszállt, majd beindította az autót. A kezem után nyúlt, összefűzte az ujjainkat, majd lágy csókot nyomott rá.

– Hát, akkor induljunk. – mosolyogta, majd kitolatott a parkolóból.

Már csak pár hét volt hátra a nyárból, mi pedig egyre izgatottabban vártuk, hogy megérkezzen a levelünk, amiben kimondják az ítéletet.

Minden egyes nap izgatottan vártuk, hátha érkezik valami, és minden egyes napon csalódottan tértünk vissza a nappaliba. Az egyik napon viszont, Már csak két hét volt hátra augusztusból, amikor érkezett egy levél. Izgatottan fordítottam magam felé, hogy lássam, kinek érkezett, de csalódottan vettem észre, hogy Noah neve áll rajta. Visszaballagtam a szobába, és bátyám kezébe nyomtam.

– Mi ez? – kérdezte kíváncsian.

– Nem tudom. – vontam meg a vállamat.

– Ő érdeklődve bontotta ki, és tanulmányozta a szöveget. Alek előhúzott a táskájából egy hasonlót, majd cseréltek, mikor Noah végzett az olvasással.

– Mind a ketten összenéztek, és biccentettek egyet. A mosoly eltűnt az arcukról, és komolyan fordultak hozzánk.

– Mi áll a levélben? Kitől jött? – kérdeztem ijedten, mert egyikőjük sem szokott ilyen komoly lenni. Átkoztam magam, hogy nem néztem meg a küldő nevét.

– A katonaságtól érkezett a levél. – mondta Noah letörten.

– Nem. – suttogtam.

– Mondd, hogy nem! – zokogta Ana.

Én is a sírás határán voltam, de mikor láttam az arcukon a beletörődést, kibuggyant az első könnycseppem. Zokogva vetettem magam Alek karjaiba, Ana immár Noah ölében ülve zokogott.

– Nem lesz semmi baj. – suttogta Alek, miközben a hajamat cirógatta.

Ana ruhája

Kay ruhája

Sziasztok!

Remélem, hogy tetszik a fejezet. 

Yvi (:

23. Fejezet

23. Nagy nap

– Ezt nem hiszem el. – suttogtam, és csak bámultam a papírra. Pár másodperc hallgatás után Ana mérgesen kikapta a kezemből a papírt, és dühösen el kezdte olvasni.

– Hihetetlen, hogy nem vettek fel! Nem is értem, de drágám, ez csakis az ő veszteségük lehet…-mondta, majd mikor a levélnek egy bizonyos pontjához ért, elakadt a szava, hogy aztán egy hatalmas sikkantással a nyakamba ugrott. – Miért nem mondtad, hogy kaptál helyet a meghallgatásra? –kérdezte, miközben a nyakamba csimpaszkodott.

– Mert még én se hittem el. – mondtam neki mosolyogva, és boldogan kedvesem karjai közé bújtam. Két hét múlva lesz a meghallgatásom. – mondtam neki, és ellazultam.

– Gratulálok, kicsim, biztosan sikerülni fog! – bíztatott Alek, és adott egy puszit a homlokomra.

– Mi ez a nagy zsivaj? – kérdezte Noah, miközben ő is bejött a szobámba.

– Kay-t fel fogják venni! – újságolta Ana.

– Ana, hiszen még csak a meghallgatásom lesz. Ne szaladjunk annyira előre. – mosolyogtam rá.

– Kay, mindannyian tudjuk, hogy kiválóan táncolsz, és hülyék lennének nem felvenni. – vágta rá Ana, majd Noah-hoz fordult. – Kicsim, nem megyünk át hozzánk, hogy megnézzük, nekem nem érkezett-e levelem? – kérdezte nagy boci szemeket meresztve bátyámra.

– Hát… - tettette a gondolkozást Noah – lehet róla szó. – mosolyodott el.

– Sziasztok! – köszöntek el tőlünk, miközben kimasíroztak a szobámból.

– Sziasztok! Ana, mindenféleképpen hívj! – kértem.

A bejárati ajtó csapódása jelezte, hogy magunkra maradtunk Alekkal. Kedvesem a nyakamba puszilt, a lehelete csiklandozta az érzékeny bőrt.

– Hol is tartottunk…?

Egy óra múlva kitartóan csörgött a telefonom, de fogalmam sem volt, hogy hol hagytam.

– Ne tedd le, ne tedd le! – fohászkodtam a hívóhoz, miközben sután a telefonomat kerestem. Végül megtaláltam a nappaliban a kanapé egyik párnája alatt. Gyorsan megnéztem, hogy ki hív, és fel is vettem.

– Na, végre felvetted! Mi tartott ennyi ideig? Tudod mit, nem is akarom hallani! – nevetett Ana a telefonba.

– Úgy érzem, hogy jó hírt fogsz velem közölni… - mosolyogtam a telefonba.

– Ugyanazon a napon lesz a felvételi meghallgatásunk! – sikította a telefonba.

– Ez csodálatos, Ana! Gratulálok! Örülök, hogy ott leszünk egymásnak. – mondtam, majd egy pár percnyi csevegés után letettük a telefont.

A felvételiig való két hét hihetetlenül gyorsan eltelt, mivel mind a ketten rengeteget gyakoroltunk. Úgy döntöttünk, hogy Ana-val közösen adunk elő egy darabot, ami nagy rizikó, hiszen ez nem megszokott. Engem fognak behívni előbb, és valami csoda folytán Ana utánam kapott időpontot a meghallgatásra. Összesen tíz percünk lesz az előadásra, mivel minden embernek öt percet adnak maximum. Összevágtunk két dalt, egy lassabbat, és egy gyorsabbat, A lassúval fog kezdődni az előadás, majd a közös résznél átváltunk a gyorsra, végül Ana fogja lezárni a lassúval.

Csak reménykedni tudunk, hogy nem kötnek bele abba, hogy önkényesen összevontuk az előadásunkat, de szerettük volna megmutatni nekik, hogy ketten mire vagyunk képesek.

Már csak pár perc volt az indulásig, és tiszta ideg voltam, mindent elpakoltunk mind a ketten. Táncruha, és cipő. Törölközőt is tettünk el, hogy le tudjunk zuhanyozni az előadás után. Pár órával hamarabb fogunk odaérni, hogy be tudjunk jelentkezni és, hogy gyakorolhassunk, hogy mire odakerülünk a színpadra készen álljunk a fellépésre.

Ana vezet, én pedig az anyósülésen ülök, és beteszem a koreográfiás CD-t, hogy rá tudjak hangolódni a zenére, és minden egyes mozzanatot tökéletesen felelevenítsek magamban.

Becsukott szemmel gyakorlom a darabot, miközben néha kisebb mozdulatokat teszek. Minden táncos így készül fel, ha nincs helye vagy ideje ténylegesen elpróbálni a darabot.

– Be fogsz golyózni, ha egész nap ezt hallgatod…- mondja Ana, aki teljesen nyugodtan vezet tovább.

– Tudod, hogy milyen fontos ez számomra, Ana…- morgom, de tudom, hogy csak viccel. – Tudod, vehetnéd egy kicsit komolyabban.- cukkolom, holott tudom, hogy 100%-ot fog nyújtani a színpadon már csak azért is, hogy az én előadásomat ne rontsa el. – Szerinted nem lesz probléma, hogy egybevontuk a két előadást?

– Nem hiszem. Művészeti iskolába jelentkezünk. Muszáj kreatívnak lennünk, és néha áthágni a szabályokat. Bár ezzel nem szegünk meg semmilyen szabályt. Utána néztem. – mondja, miközben kiteszi az indexet, és lefordul a főútról.

– Remélem, hogy nem fognak elutasítani emiatt. – pusmogom, és ismét a zenére koncentrálok.

Csak egyszer tudom végighallgatni a számot, és már meg is érkezünk. A szívem a torkomban dobog, a gyomrom elnehezül.

Kivesszük a cuccainkat a kocsiból, és elteszem a CD-t a tokjába, majd a táskámba csúsztatom. Mielőtt belépnénk az épület bejáratán, nagy levegőt veszek, és ránézek Anára. Ő biztatóan tekint rám, de látom, hogy már ő is izgul. Megfogom a kezét, és megszorítom egy kicsit, majd így lépünk be a bejáraton.

Ana a recepcióhoz vezet bennünket, és elintézi a dolgokat. Nekem alig működik az agyam, már csak a koreográfia jár a fejemben, robotpilóta üzemmódba kapcsolok, és semmire sem emlékszem, hogy mit írtam alá, vagy, hogy mit mondtak.

Mikor megkapjuk a próbatermet, nagyot lélegzek, és gyorsan átöltözök. Ana követi a példámat. Mind a ketten táncdresszben vagyunk, bőrszínű harisnyát viselünk, és balettcipőt.

Rövid hajamat, amit nyár elején vágattam le ismét, szabadon hagyom, míg Ana szoros kontyba fogja össze. Egy tincse sem szabadulhat ki a frizurájából, erről még otthon gondoskodott.

– Hát akkor hajrá!- mondom, és elkezdünk próbálni.

Két óra alatt többször is elpróbáljuk az előadásunkat, és minden alkalommal remekül sikerül, nekem azonban mindig van valami kifogásom, ami miatt nem hagyhatjuk abba a gyakorlást.

– Kay, ez tökéletes már, csak beképzeled, hogy vannak benne hibák, ne legyél ennyire maximalista! – mondja Ana, miközben kikapcsolja a HI-FI-t. – Pihennünk is kell, nehogy ott a fáradtság miatt ne sikerüljön jól. Igyunk egy kis vizet, és együnk egy almát.

– Már csak negyed óránk van hátra, azt gyakorlással kéne töltenünk…- mondom neki, de engedem, hogy lehúzzon maga mellé.

– Ne aggódj, tökéletesen fog sikerülni. – mondja, és beleharap az almájába.

A gyomrom hálás, mikor az első falat almám lecsúszik a torkom, és csak akkor jövök rá, hogy milyen éhes is voltam igazából.

A hátralévő negyed óra gyorsan eltelik, és már csak arra eszmélek, hogy el kell indulnunk, ha nem akarunk késni. Pár percet kell várnom a függönyök mögött, míg az előttem lévő diák eltáncolja az ő előadását, majd engem szólítanak. Ana megfogja a vállamat, és rám mosolyog.

– Jó leszel. Jók leszünk. – mondja.

– Sok sikert. – suttogom vissza, és görcsben álló gyomorral megindulok a színpad elejére.

– Jó napot, Miss Johnson! Van valami kérdése? – kérdezi a három tanár közül a középső. Gyönyörű nő, szőke haját fölfogta épp úgy, mint Ana, és zafírkék szemei még innen is a vesémig hatolnak. Szigorúan néz ki, gyönyörű fehér ruhát visel, mégis, mintha bármelyik pillanatban készen állna arra, hogy fellépjen a színpadra, és a lelkét is kitáncolja.

– Nincs, Asszonyom.

– Nos, akkor. Az Öné a színpad. Használja ki. – mondja, és elfoglalja a helyét. Visszalépek pár lépést, hogy ne álljak annyira a színpad szélén. Lehunyom a szemeimet, beállok a kezdőpozicióba, és várom, hogy elinduljon a zene.

Ideges vagyok, rettentően, de amikor az első akkord elhangzik, a testem követi a dallamot, és az agyam kikapcsol. Nincs már más, csak a zene, és én. Csak a dallam, ahogy végigáramlik rajtam. Mikor kezd gyorsulni a tempó, Ana beszalad a színpadra, és egyesülünk. Gyönyörű koreográfiát találtunk ki, és csak reménykedni tudok benne, hogy a tanárokat is meggyőzzük vele.

Már csak pár ütemem van hátra, és mikor vége van az én részemnek, kecsesen kiszaladok a színpadról, és a függöny mögül nézem, ahogy Ana táncol.

Kecses minden egyes mozdulata, és látszik rajta, hogy teljesen rá van hangolódva a zenére.

Rápillantok a zsűrire, de nem tudok leolvasni az arcukról sok mindent. Az látszik, hogy a két szélső meglepett. Nem tudják hova tenni, hogy mi történt az előbb, de a középső tökéletes pókerarcot ölt magára. Jegyzetel, és amikor feltekint, Ana-t figyeli. Nem zökkentette ki az, hogy másik diák van a színpadon, ő a táncot értékeli, miközben mutatóujjával ütögeti az alsó ajkát.

Mikor az utolsó akkord is elhangzik, Ana befejezi a táncot, és megáll a végpózban. Várok pár pillanatot, és felmegyek mellé a színpadra.

– Miss Johnosn, kérem magyarázza el nekünk, hogy miért tartott ilyen sokáig az előadása, és, hogy mit keres itt ez a hölgy. Öt perces csúszásban vagyunk, és nem hiszem, hogy Miss Stone örül annak, hogy megvárakoztatjuk. – mondta szúrós szemmel.

– Asszonyom, a koreográfiát Miss Ana Stone-nal találtuk ki, és egybe vontuk, mert kisgyermek korunk óta együtt táncolunk. – mondtam tisztelettudóan.

– Szóval Ön Miss Stone? – fordult immár Ana-hoz.

– Igen, Asszonyom. Tudjuk, hogy nem szokványos dolog, ha két diák összevonja a felvételi előadását-

– Igazából, nem történt még ilyen, mióta itt dolgozom.- vág közbe a nő. – Mi ösztökélt titeket arra, hogy mégis így tegyetek?

– Szerettük volna megmutatni, hogy milyen, amikor együtt táncolunk. Kihozzuk egymásból a legjobbat, és éltünk a művészet szabad kreativitáshoz való jogával.

– Minden tiszteletem, Asszonyom, nem akarunk felfordulást okozni, csak a legjobb formánkat akartuk nyújtani. – veszem át a szót.

– Rendben van.- mondja, és kétszer megüti az alsó ajkát. Gondolkozik- jöttem rá. – És mi történik akkor, hogyha nincsenek egymás mellett? Akkor milyen formájukat nyújtják? – kérdezi.

– Próbáljuk a legjobbat, Asszonyom. – válaszolom.

– Azért építettünk a koreográfiába szólókat, hogy megmutassuk. – teszi hozzá Ana.

– Köszönöm, elmehetnek. – mondja, és int, hogy távozhatunk.

Sziasztok,

meghoztam a 23. fejezetet, remélem tetszett. 

Puszi, 

Yvi (: