17. fejezet

 17. Az odú

A napok gyorsan követték egymást, és én lassan olyan lettem, mint egy zombi. Alig ettem, és nem csináltam semmit az iskolán kívül. Ana nagyon aggódott értem. Ian is aggódott, de akárhányszor beszélgetni akart velem, nem válaszoltam. Azt akartam, hogy ne foglalkozzon velem.

Noah-t hazaengedték már, és segítettem neki a gyógytornában, ha kellett. Szegény nagyon összeesett, sok héten keresztül mozdulatlanul feküdt, az izmai elgyengültek… Noah is aggódott értem, láttam rajta, de nem akarta fölhozni a dolgot.

Imádtam a bátyámat, hogy nem kérdezősködött. Sosem nyaggatott. Mikor úgy érezte, hogy eléggé ki voltam borulva, csak megölelt. Nem zavarta, hogy olykor elsírtam magam. Csak közelebb húzott magához, és nem szólt semmit. Nem mondta a tipikus „minden rendben lesz” szöveget. Nem áltatott. Persze ha ezt elmondanám akárkinek is, letagadná…

Már több hét is eltelt, február volt már. Ez a nap is ugyanúgy telt, mint a többi. Bementem az iskolába, túléltem a nap első felét, és elmentem ebédszünetre. Vettem egy üveg vizet, és leültem az egyik asztalhoz. Ian leült mellém, de nem szólt egy szót sem. Kezdett idegesíteni, hogy mi van, miért nem szólal meg.

-       Mi az?- kérdeztem tőle.

-       Boldog Valentin napot!- mondta mosolyogva.

-       Csak tudnám, hogy mi benne olyan boldog…- morogtam az orrom alatt. Igazából nem haragudtam Ianra, magamra annál inkább. És ugyan tudom, hogy most már sosem esnék ugyanabba a hibába, azért még mindig megtartottam a két lépés távolságot tőle.

-       Hát, sok jó dolog van ebben a mai napban… Kezdve azzal, hogy elmarad az utolsó két óránk! Valamint, elviszlek kirándulni.- mondta mosolyogva.

-       Ó, igen? És ezt velem mikor beszélted meg?

-       Ugyan, Kay, az elmúlt időben olyan vagy, mint valami holdkóros. Kell a kikapcsolódás, te is tudod. Mindenkinek hiányzik a régi Kay, csak nem mernek szólni…- mondta.

-       Tudom, tudom…- sóhajtottam.- De miért ma?

-       Miért ne? Mi olyan különleges ebben a mai napban?

-       Ez a szerelmesek napja, Ian, te is tudod.

-       Most nem. Nekünk nem. Csak egy átlagos nap, mint régen, mikor valamelyikünknek valami baja volt… Csak te meg én.

-       Elmegyünk a helyünkre?- kérdeztem, és kissé izgatott lettem.

-       Hát, ha már ilyen szépen lelőtted a meglepetést… Igen, elmegyünk a helyünkre.- mondta mosolyogva.

-       Köszönöm, Ian.- mondam neki hálásan.- Tudod, hogy mennyit jelent nekem az a hely.

-       Tudom, és éppen emiatt gondoltam, hogy már épp ideje, hogy meglátogassuk.

Felálltam a székemről, és megöleltem Iant. Annyira hálás voltam neki. Magam sem tudtam, de szükségem volt arra a helyre. Ian jobban ismert, mint saját magam, de ez nem volt meglepő.

Hamarosan beültünk a kocsiba, és felkészültem a félórás útra. A helyünk egy tó partján volt. Egy hatalmas fa volt az, amire akkor találtunk rá, mikor még kicsik voltunk, és Ian-ék kutyáját kerestük. Mindenhol kerestük, és biciklivel bejártunk egy hatalmas területet, de sehol sem találtunk rá. Aztán egyszer itt kötöttünk ki, és Ian zokogva rogyott össze a fa mellett, ahova később rengetegszer visszatértünk. Feladta a keresést, és percekig csak sírt. Aztán fogott egy ceruzát, és egy papírt, amire a kutyusuk képe volt nyomtatva az elérhetőségükkel, és fölírt rá valamit. Mikor végzett, nagy levegőt vett, és felolvasta. Egy búcsúlevél volt Pamacshoz, a kutyához. Elbúcsúzott benne tőle, és mikor végzett, összegyűrte a lapot, és beledobta a fa hatalmas, és mély odújába. Ezek után rengetegszer jöttünk ki ide, mikor volt valami problémánk. Fogtunk egy lapot, felírtuk rá, és bedobtuk az odúba. Egyszer viszont, mikor a nagypapám meghalt, naponta jártam ide. Nem tudtam hogy elbúcsúzni tőle… Sorra írtam a leveleket, de mindegyiket összegyűrtem, és magam mellé dobtam. Egyiket sem dobtam az odúba. Annyira bántott, hogy itt hagyott, és nem tudtam tőle elköszönni. Mindegyik levelembe mást írtam, de mindegyikbe a közös emlékeinket. Aztán végül leírtam, hogy nagyon hiányzik, és, hogy hatalmas ürességet hagyott maga után a szívemben, de nem fogom elfelejteni, és, hogy remélem, hogy jó helyen van, és jól érzi magát.

Csak később tudtam meg, hogy Ian összeszedte az összes korábbi „levelemet” is, és azokat is bedobta az odúba. Az odúnak volt egy szimbolikus jelentése nekünk. Azon keresztül tudtunk megválni a fájdalmunktól, a problémáinktól, és ilyen esetekben azon keresztül tudtunk elbúcsúzni. Nem voltam nagyapa sírjánál soha, de itt annál több levelet írtam neki. A halála után egy éven keresztül szinte minden héten írtam neki egy levelet, és Ian minden alkalommal itt volt velem. Senki más nem tudott erről, ez a kettőnk dolga volt.

Aztán középiskolás lettem, és alig volt rá időm, hogy kijárjak ide.

Amint megérkeztünk, Ian átnyújtott nekem egy füzetet, és egy tollat. Hálásan néztem rá, és írni kezdtem. Először azzal kezdtem, hogy bocsánatot kértem nagyapától, hogy ennyire elhanyagoltam. Mentegetőzhettem volna, de nem lett volna értelme, hiszen igazából senki sem fogja elolvasni… Leírtam mindent, majd bedobtam a helyére. Aztán írtam egy másikat, leírtam a fájdalmaimat, és reméltem, hogy mint régen, most is segíteni fog az, hogy leírtam őket.

Utána még álltam egy ideig, élveztem az ismerős helyet. Iam mögém állt, és átölelt. Nekidőltem a mellkasának, és egy nagyot sóhajtottam.

-       Köszönöm, hogy elhoztál ide.- suttogtam.

-       Szívesen.- mondta ő is halkan. Nem akartuk megtörni a pillanat varázsát.- Bármikor szívesen elhozlak, csak szólj.

-       Köszönöm.

Ezek után nem sokat beszéltünk. Csak álltunk ott, és a gondolatainkba temetkeztünk. Hűvös lett az idő, ezért hazaindultunk. Mikor már a házunk előtt voltunk, megköszöntem neki, mindent, és kiszálltam a kocsiból. Kinyitottam az ajtót, és beköszöntem.

Meglepődve vettem észre, hogy Noah lent van a nappaliban, hiszen ő nem szokott mostanában lejönni, ám mikor beértem a nappaliba, legyökerezett a lábam.

16. fejezet

 16. Noah

-   Hogy mi lesz velünk? Őszintén? Nem tudom, Kay… Nekem csak kell egy kis idő. Tartsunk szünetet.- mondta, és bennem megfagyott a vér.

-   Tartsunk szünetet?- suttogtam.

-   Igen. Át kell gondolnom mindent velünk kapcsolatban…

-   Hát… ha te így szeretnéd…- mondtam a könnyeimmel küszködve.- Ha neked így jobb, akkor legyen.

       Alek nem mondott semmit, csak magához húzott, és megcsókolt. Finoman kezdte, de én többet akartam. Nem akartam, hogy elmenjen, és itt hagyjon. Viszont pillanatok múlva eltolt magától.

-   Vigyázz magadra! Majd hívlak, ha átgondoltam mindent.- mondta, és elment.

       Én zokogva temettem az arcom a párnámba, és megállás nélkül csak sírtam, és sírtam. Mikor végre lenyugodtam egy picit, fölhívtam Anát, és megkértem, hogy vigyen be a kórházba Noah-hoz. Muszáj volt vele lennem egy kicsit. Annyira hiányzott.

       Egy óra múlva már Noah szobája előtt álltam, és féltem benyitni. Féltem, hogy mit fogok látni. Azt mondták, hogy nagyon rossz állapotban van. De muszáj támogatnom, így benyitottam, de amint megláttam a bátyámat, elakadt a lélegzetem. Rettenetes volt. Csak feküdt ott az ágyon mintha nem is ő lett volna. Az arcán vágások voltak, de már majdnem meggyógyultak. A keze is tiszta karc volt. De ami a legijesztőbb volt, az az volt, hogy rengeteg cső lógott ki belőle, és, hogy falfehér volt. Épp, hogy egy szikrányi élet volt benne, de az is csak annyira volt elég, hogy ne haljon meg.

       Könnyek gyűltek a szemembe, és sűrűn pislogtam, hogy ne buggyanjanak ki. Nem szabad gyengének lennem, pozitív energiát kell neki sugároznom. Leültem mellé, és megfogtam a kezét. Jéghideg volt.

-   Ó, Noah!- nyögtem.- Kérlek, gyere vissza hozzánk. Mindenki érted aggódik! Nagyon hiányzol, bátyuskám! Szükségem van rád!- mondtam neki, de a hangom remegett.- Emlékszel, hogy régen mennyit hülyéskedtünk?- kérdeztem tőle, és el kezdtem neki mesélni, hogy mi mindent csináltunk, mikor kisebbek voltunk. Az egyik ilyen emlékem négy évvel korábban játszódott…

     „Átlagos hétvége volt, nem volt benne semmi különleges. Noah-val a földön ki voltunk nyúlva a folytonos birkózás, és csikizés miatt. Pihegve vettük a levegőt, és mikor egymásra néztünk kitört belőlünk a nevetés. Mindig ezt csináljuk, amikor itthon van. Bár mostanában egyre kevesebbet jár haza. Volt már rá példa, hogy nem engedték el a suliból hétvégére, mert valami hülyeséget csinált… Hát igen, le se tagadhatná. Tiszta bolond.

A mai nap is azzal kezdődött, hogy berontott a szobámba- persze én még aludtam-, és hangosan felszólított:

-       Kay, ébresztő, hasadra süt a nap!

-       Noaaaah, hagyjál már! Hétvége van! Ilyenkor aludni kell…- nyöszörögtem, miközben a párnámat a fejemre tettem, hogy elsötétítsem a világot, és bátyám hangját is elnyelje kissé. Fáradt voltam. Egész héten táncoltam, elvette az energiám.

-       Na persze. De nem ilyen sokáig…- mondta, de én nem törődtem vele. Ekkor lerántotta rólam a takarót.

December volt, hamarosan megérkezett a karácsony, és ehhez hűen hideg volt. Főleg miután a jó meleg takarót lerántják egy félig alvó emberről. Kipattant a szemem, és összehúztam magam magzatpózba, hátha úgy tudom melegíteni magam. Persze bátyámnak sem kellett több, hangos kacagásban tört ki. Megmarkoltam a párnám, és vártam a tökéletes pillanatot. Megállj csak Noah Johnson, ezért még nagyon megfizetsz!

Hallottam, hogy közelebb jön, valószínűleg meg akart csikizni. Ez volt az én pillanatom. Fogtam a párnám, és meglendítettem. Tökéletes volt, Noah feje pont jó helyen volt, telibe kapta a párnát. Nagy puffanással csapódott hozzá, ő meg a meglepődöttségtől jó pár másodpercig nem csinált semmit. Kiugrottam az ágyból, és szaladtam, nehogy elkapjon, mert tudtam, hogy ezt nagyon meg fogja torolni.

-       Kaylee! Most írtad alá a halálos rendeletedet!- kiabálta, és megindult utánam, hallottam, ahogy dübörög alatta a talaj.

Rohantam, ahogy csak tudtam, de még a folyosó végére sem értem el, mikor rámvetette magát. Elterültem a földön, fölöttem Noah feküdt, önelégült fejjel. A testsúlyával tartott a földön. Egyik kezével próbálta lefogni a kezeimet, de nem tudta, mert folyamatosan mocorogtam. Ki kell szabadulnom mielőtt teljesen harcképtelenné tesz! Ráült a combjaimra, hogy ne tudjam semmiféleképpen sem megrúgni. Nem egyszer járt már rosszul, mert elfelejtette a lábaimat… az emlékek egy pillanatra megmosolyogtattak.

-       Na, mi van, hugi? Min vigyorogsz? Ha jól tudom,- márpedig én mindig mindent jól tudok- akkor nem vagy valami nyerő helyzetben.- mondta, és rám kacsintott.

Nem mondtam neki semmit. Csak csavartam, tekertem alatta magam. Hátha találok egy rést a fogásán. A kezeim éreztem hamarosan kiszabadulnak, Noah-nak két kézzel kellett fognia, nehogy kicsússzanak a fogásából. Hirtelen kinyújtottam a fejem fölé mindkét kezemet. Ha nem akarta elengedni, vagy lazítani a szorításán, akkor följebb kell csúsznia, vagy fel kell emelkednie a lábaimról. Ő följebb csúszott. Pompás!- gondoltam magamban.

Egy határozott mozdulattal megfordítottam a helyzetünket, és én ültem rá bátyám lábaira. Nagy szemekkel nézett rám, bár tudtam, hogy még így sincs esélyem, azért lenyűgöztem egy kicsit. Próbáltam közelebb férkőzni a nyakához, vagy a bordáihoz, hogy meg tudjam csiklandozni, de erősen fogott.

Valaki jött föl a lépcsőn, megnyikordult az egyik lépcsőfok. Bátyám kihasználta figyelmetlenségem, és fordított a helyzetünkön. Mérgesen néztem rá, de ő csak egy mosollyal „válaszolt”.

-       Jajj, drágáim… Még mindig olyanok vagytok, mint kiskorotokban. Ki fogjátok ti ezt nőni valaha?- kérdezte anyu.

-       Miért nőnénk, mikor olyan jó móka?- kérdezte Noah egy angyali mosollyal. Anyu csak megsimította a fejét, miközben elhaladt mellettünk.

-       Anyuu, nem segítenél egy kicsit? szülői kötelezettség a kisebbet védeni.- panaszkodtam bátyám alól. Noah alig bírta elfojtani a mosolyát.

-       Kicsim, én ebbe nem szólok bele, ti kerestétek magatoknak a bajt, intézzétek is el magatok.- mondta. Noah nem bírta tovább, testét rázta a nevetés.

Persze én sem voltam rest, rögtön el kezdtem csikizni, mire még jobban nevetett, és próbálta elkapni a kezeimet. Mikor ez nem sikerült neki, ő is el kezdett csikizni. Egy nagy „nevetésmassza” lettünk. Próbáltuk meggátolni a másikat, de egyikünknek sem sikerült. Persze nem hagytuk abba a másik csikizését, mert azzal föladtuk volna.

Szinte végkimerülésig csikiztük egymást. Mikor végre abbahagytuk, Noah fáradtan terült el mellettem.

-       Miért kellett fölkeltened?- kérdeztem, mikor már szóhoz tudtam jutni.

-       Mert nagyon unatkoztam.- adta meg az egyszerű választ.

-       NOAH!- sipítottam, de utána kitört belőlem a nevetés. Bátyám is velem nevetett.- Olyan hülye vagy!

-       Hát hugi, legalább fölébredtél, és én sem unatkoztam…- mondta miközben megvonta a vállát.

-       Hát, te hihetetlen vagy!- mondtam neki, és belebokszoltam a vállába.

-       De így szeret mindenki.- mondta 1000 wattos mosollyal.”

Órákon keresztül meséltem neki, és egyszer, mintha megrebbent volna a szempillája. Nem voltam benne biztos, és nem akartam beleélni magam semmibe, ezért csak folytattam tovább a mesélést. Körülbelül negyed óra múlva megrándult a szája, mintha egy mosolyt fojtana el. Döbbentem néztem rá, szabad kezemmel megdörzsöltem a szemeimet, hátha kápráznak, és mikor kinyitottam, Noah ugyanúgy feküdt előttem, mozdulatlanul.

-       Mesélek még egy utolsót neked, utána alszok egyet, jó? Nagyon fáradt vagyok, és már kezdek képzelődni is…- mondtam egy fáradt mosoly kíséretével.- Emlékszel, amikor elvittél birkózni? Mármint amikor először mentünk? Te és A…- folytattam volna, de egy gyenge szorítás belém fojtotta a szót. Esküszöm, hogy megmozdult a keze! Nem képzeltem!- Noah? Te hallasz engem?- újabb gyenge szorítás.- Oh, édes Istenem!- mondtam, és elsírtam magam.- Hívok egy dokit, jó? Ez… Ez csodálatos!

Meg sem várva „válaszát”, és nem törődve a saját testi épségemmel, kirohantam a szobából, és a nővérekhez rohantam.

-       Jó napot! A bátyám… Noah Johnson… Ébredezik!- mondtam az egyiknek, és reméltem, hogy tudja, hogy kiről beszélek.

-       Noah ébredezik? Azonnal megyek, de kisasszony csak óvatosan, még ön is csak most lábadozik…- dorgált meg egy kissé.

Nem igazán törődtem vele, visszaszaladtam bátyámhoz, és vártam, hogy most mi fog történni. Percek múlva megérkezett a doki is, és egy gyors vizsgálat után mosolyogva fordult hozzám.

-       Hamarosan magához fog térni.- mondta.

-       És teljesen rendbe fog jönni?- kérdeztem aggódva.

-       Hát, ezt még nem tudom megmondani, de amilyen harcos, megvan rá az esély.- mondta, majd kiment a szobából.

-       Hallottad, Noah? Még hosszú út áll előtted, és remélem, hogy föl akarsz épülni teljesen!- mondtam neki.

Napokon keresztül mindig bent voltam a bátyámnál, és egyre jobban volt. Már tud beszélni hozzánk, és mindenre emlékszik. Sajnos a hosszú kóma miatt még nem nagyon tud mozogni, de egyre ügyesebb. Mivel másfél hónapig volt kómában, ezért a legtöbb sérülése begyógyult. Szóval járhat gyógytornára. Nekem is kell járnom sajnos, és hétfőtől kezdve suliba is kell járnom… Pedig olyan jó volna még egy kicsit a bátyámmal lenni.

Alekkal nem beszéltünk, pedig már egy hét eltelt. Gondolkodtam rajta, hogy fölhívom, és elmondom neki, hogy mi van Noah-val, de nem akartam zavarni.

Egyik nap, mikor bementem meglátogatni Noah-t, el kezdtünk beszélgetni.

-       Na, és merre van Alek? Azt hittem, hogy elválaszthatatlanok vagytok…- mosolygott rám.

-       Hát… Éppen szünetelünk…- mondtam neki kínosan.

-       Hogyhogy? Mi történt?- kérdezte döbbenten. Én elmondtam neki mindent, nem volt értelme hazudni neki.- Hát, Kay, te egy jó nagy barom vagy…

-       Tudom, tudom. Nagyon megbántam, de már nem tehetek semmit. Minden rajta múlik… Amúgy meg, fel kéne hívnod…- mondtam neki.

-       Miért? Én nem akarok neked segíteni ebben, nem érdemled meg, hugi. Bocs.

-       Jajj, te idióta, ilyet sosem kérnék! Fel kell hívnod, mert nem szólt neki senki, hogy fölébredtél, és én nem akarom zavarni…- mondtam neki.

-       Jaa, oké. Akkor add a telefonom.

Vagy negyed órán keresztül beszéltek telefonon keresztül. Persze először Noah csak azt hajtogatta, hogy „Haver, tényleg én vagyok! Nem képzelődsz…” Ezen persze mosolyogtam, mert én sem hinném el, ha nem tudnám, hogy Noah fölébredt.

Gondolkodásomból Noah hangja rántott ki.

-       Beszéltem vele, és ide fog jönni… Gondoltam szólok.- mondta egy mosollyal.

-       Hát, akkor én megyek, magatokra hagylak titeket. Jó szórakozást.- mondtam bátyámnak, közelebb hajoltam hozzá, és megpusziltam, majd kisiettem a szobából. Gyorsan végigmentem a folyosón, és bepattantam a kocsimba. Szegényke nagyon ramaty állapotban lehetett a baleset után, de már megjavították.

Gyorsan hazamentem, és fölsiettem a szobámba. Csak akkor vettem észre, hogy milyen fáradt voltam, mikor bedőltem az ágyamba. Körülbelül öt perc múlva el is ragadott az álom.

15. fejezet

 15. Hogyan tovább?

-   Kay? Ian? Mi a francot műveltek ti ketten??- vont kérdőre idegesen.

-   Sajnálom… Én nem… Mi nem…- magyarázkodtam volna, de Ian közbevágott.

-   Ez az, aminek látszik! Szeretem Kay-t és ő is szeret engem.

-   Ian…! Hagyd abba!- mondtam idegesen, de nem tudtam levenni a szememet az ajtóban álló személyről.- Nem így akartam, elhiheted! Én… Annyira elcsesztem.- mondtam remegő hangon, és kibuggyantak az első könnycseppjeim.

-   Jajj Kay… Olyan buta vagy!- közelebb jött pár lépést, majd Ianra nézett.- Te most menj ki. És meg ne próbálj visszajönni még egyszer. Esküszöm, ha nem lennél a saját bátyám a két kezemmel tekerném ki a nyakad! Hogy lehetsz ilyen hülye?! Szegény még össze van zavarodva, és te ezt kihasználod? Normális vagy?! És mióta mászol rá foglalt lányokra? Nem ilyennek ismertelek, Ian! Menj ki most, mielőtt olyat teszek, amit megbánok.

Ian lassan kiment, de még mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót, rám nézett. Szomorúságot láttam a szemeiben, és dacot. Elfordítottam a tekintetemet, és a takarómat fixíroztam.

-   Én tényleg nem így terveztem. Nem akarok senkit sem megbántani.- mondtam.

-   Nézz rám.- kérte, és én megtettem. Nem látszott dühösnek, megértő tekintettel nézett rám, és emiatt még rosszabbul éreztem magam.- Nem nekem kell magyarázkodnod. Én nem hibáztatlak semmiért. Tudom, hogy hogy érzel Ian iránt, és ez várható volt. De el kell mondanod Aleknak.

-   Tudom. Még azt sem mondtam el neki, hogy emlékszem mindenre. Meg akarom várni, hogy kikerüljek innen. Nem akarok a kórházban veszekedni senkivel. Inkább otthon. De Ana, nem akarom elveszíteni.

-   Hát ez már csak rajta fog múlni. De minél hamarabb el kell mondanod.

-   Tudom. De olyan nehéz. Én nem így akartam…- mondtam még egyszer, majd el kezdett folyni a könnyem. Sírtam, mert utáltam magam amiatt, amit tettem. Sírtam, mert utáltam, hogy két embert szeretek, és nem tudok választani közülük. De legfőképpen azért sírtam, mert nem akartam elveszteni Aleket, és – bár még magamnak sem mertem bevallani – Iant sem akartam elveszíteni.

-   Jó nagy slamasztikába kerültél, te lány…- mosolygott rám, és megölelt. Megvárta, míg enyhül a sírásom, és amikor már csak szipogtam, szembe fordított magával.- Viszont mostmár össze kell szedned magad. Nem várhatod Aleket kisírt szemekkel.

-   Jó. Köszönöm, hogy itt vagy nekem.- mondtam neki, és megöleltem még egyszer.- Nem tudom, hogy mit csinálnék nélküled.

-   Ezen nem is kell gondolkodnod. Mindig itt leszek neked. Viszont lassan mennem kell, még a bátyámmal is el kell beszélgetnem, és nem akarom, hogy a két fiú összetalálkozzon…

-   Köszönöm!- hálálkodtam.

-   Szóra sem érdemes.- mondta, és elindult.- Oh, és Kay… Sok sikert!

-   Köszi, Ana, azt hiszem szükségem lesz rá…

-   Meghiszem azt! Szia!- mondta mosolyogva, és kiment a szobából miután dobott egy puszit.

Alek nem sokkal az után jött, hogy a Stone tesók elmentek. Mosolyogva lépett a szobába. Visszamosolyogtam rá, és adtam neki egy csókot.

Teljesen más volt, mint Iannal csókolózni. Vele izgalmas, de veszélyes volt. Alekkal inkább olyan volt, mintha hosszú idő után hazaértem volna. Biztonságban éreztem magam mellette, és tudtam, hogy ezt a biztonságot nem szabad föladnom egy kis izgalom kedvéért. A két fiú tűz és víz volt. És éppen ezért volt olyan nehéz választanom közöttük.

A hét gyorsan eltelt, szerencsére nem történt semmi, és egy picit meg is tudtam nyugodni. Tervezgettem magamban, hogy hogy mondjam el Aleknak, hogy mi történt.

Végül pénteken, mikor hazaengedtek, Ana vitt haza minket – Alek még mindig nem tud vezetni, mivel még nem gyógyult meg a keze és a lába teljesen. Viszont már levették a gipszeit. Apa segítségével felmentünk a szobámba, de ő hamarosan el is ment meglátogatni Noah-t. Nagyon hiányzott a bátyám, és megígértettem apával, hogy holnap elvisznek hozzá. Persze nem rajongtak az ötletért, hiszen még csak most engedtek vissza, de megmakacsoltam magam.

-   Min gondolkozol, szívem?- kérdezte Alek, és megsimította az arcom. Az ágyamban feküdtünk, mert nekem még kellett a pihenés, és közel akartam hozzá lenni.

-   Csak Noah-n nagyon hiányzik már…

-   Elhiszem. De ne aggódj, nemsokára vele lehetsz majd.- mondta, és meg akart csókolni, de elhúzódtam egy picit.- Mi a baj?- kérdezte.

-   El kell neked mondanom pár dolgot…- mondtam komolyan.

-   Kay, megijesztesz. Mi történt?

-   Emlékszem mindenre.- vágtam bele a közepébe.

-   Micsoda? Hisz az csodálatos!- mondta boldogan, de én feltartottam a kezem.

-   Nem lesz olyan csodálatos, hogyha végighallgatod… Csak kérlek ne szólj közbe… Had mondjam el az egészet, csak utána mondj valamit.

-   Rendben.- egyezett bele.

-   Minden azon a napon kezdődött, amikor szakítottam Jessie-vel…- elmondtam neki az egész történetet. Az első csókot Iannal, azt, hogy utána összejött Ashlynnel. Mikor megismerkedtünk… Elmondtam neki, hogy hogy érzek iránta, és hogy hogy érzek Ian iránt.- Aztán, amikor volt a balesetetek… Aznap megcsókolt, és nem értettem az egészet. Elmondta, hogy még mindig szeret. Megint megcsókolt, és én visszacsókoltam, de tudtam, hogy nem lett volna szabad. Két énem veszekedett egymással. Utána Ash rajtakapott minket, és én hazajöttem. Megtudtam, hogy mi történt veletek. Az egész miattam van! Noah az én hülyeségem miatt van kómában…!- itt már sírtam. Szipogva, csuklások közepette mondtam tovább.- Utána nem emlékeztem semmire. Nem emlékeztem se rád, se rá. Egyik nap bejött hozzám, és véletlen megcsókolt. Tényleg véletlen volt. Csak egy puszit akart adni. És akkor minden emlékem szépen lassan visszatért. Mondtam neki, hogy ez nem mehet így tovább, de könyörgött, hogy adjak neki egy esélyt, és megint megcsókolt. De én eltoltam magamtól, és mondtam neki, hogy téged szeretlek! Aztán nem szóltam neked semmiről, mert nem akartam a kórházban beszélni erről, itthon akartam. De még egyszer bejött, az utolsó héten. És könyörgött… Olyan közel volt hozzám. Kihasználta, hogy milyen hatással van rám. egy rövid csók volt. Ana vetett véget neki. És észhez tértem teljesen. Sosem akartam, hogy megtörténjen ez. Nagyon sajnálom, nagyon szeretlek, az életemnél is jobban, de őt is szeretem. Azt hiszem, hogy még nem vagyok teljesen túl rajta.- hosszú monológom közben végig az arcát fürkésztem. Kemény álarc mögé rejtette az érzelmeit már a legelején, így nem tudtam leolvasni semmit az arcáról.- Kérlek, mondj valamit.- könyörögtem neki a könnyeimmel küszködve.

-   Mindig tudtam, hogy van valami köztetek. Annyira nyilvánvaló volt, hogy vonzódtok egymáshoz, de mikor velem voltál nem aggódtam semmi miatt. Annyira tökéletes volt. Túl jó, hogy igaz legyen.- mondta megtörve.- De az érzelmeim nem fognak elmúlni egyik percről a másikra. Még mindig szeretlek, de ez így nem fog menni. Viszont azt verd ki abból a szép kis fejedből, hogy Noah és az én balesetem miattad történt. Semmi közöd nem volt ahhoz a balesethez.

-   Te voltál túl tökéletes. Nincs még egy olyan tisztalelkű ember, mint Te. És utálom magam, amiért ezt tettem veled. De szeretlek, és nem akarlak elveszíteni. Mert szükségem van rád.- mondtam őszintén, a szemeibe nézve.

-   Kay, nem tudom… ez… én csak…- láttam rajta, hogy küszködik a szavakkal.

-   Mi lesz velünk, Alek? Hogyan tovább?- kérdeztem, de bárcsak ne tettem volna…

14. fejezet

 14. Vallomások

Reggel fáradtan ébredtem, de boldogsággal töltött el a tudat, hogy Alek egész este mellettem volt. Boldogan néztem föl rá, amint békésen alszik, majd hirtelen eszembe jutott, hogy mi történt tegnap. Tegnap, és az előtt. Tudtam, hogy önző dolog, amit teszek, hogy nem mondom el Aleknak, hogy emlékszem mindenre, és a lelkiismeretem háborgott az ellen, hogy elhallgattam, mi történt köztünk Iannal… De igazából nem hazudtam neki. Csak elhallgattam az igazságot… Ami egy kicsit sem könnyít a lelkiismeretemen.

Lelkiismeret… Van nekem olyanom egyáltalán?!

Ha volna, már rég elmondtam volna Aleknak mindent, amint megtörtént, de nem… Én nem mondok neki semmit. Próbáltam azzal nyugtatni magam, hogy csak nem akarom itt a legrosszabbkor fájdalmat okozni neki, és elveszíteni. De tudtam nagyon jól, hogy csak az önzőségem miatt tartottam a szám.

Semmi kétség, nem voltam még kész rá, hogy szerelmem gyűlölettel nézzen rám… Na, de mikor is lehetnék erre készen?! Ez lehetetlen. Nem tudom elmondani neki, holott megvan a joga rá, hogy tudja.

Marcangolt a bűntudat, és megfogadtam magamnak, hogy amint kikerülök a kórházból, elmondok neki mindent Iannal kapcsolatban. Viszont azt nem tudtam, hogy azt elmondjam-e, hogy emlékszem. Nem akartam hazudni, de ha rákérdez, hogy honnan emlékszem, akkor muszáj leszek.

-   Jó reggelt, kedvesem.- köszöntött mély, rekedt hangján. Jóleső bizsergés futott át a testemen, és fölnéztem rá. Nem érdemlem meg! Hát hogy is érdemelhetném meg, mikor ő mindig olyan kedves, és jó hozzám?- gondoltam, de egy kissé megráztam a fejem, hogy ezek a gondolatok kiszálljanak a fejemből, és hogy józanul tudjak gondolkodni szerelmem közelsége ellenére.

-   Jó reggelt!- köszöntöttem.- Jól aludtál?

-   Igen, végre nyugodtan aludtam.

-   Ezt hogy érted?

-   Hát…- mondta, és mintha egy picit elpirult volna. Láttam, hogy zavarba jön, ezért még kíváncsibb lettem. Nem törődtem a tompa fájdalommal, ami testem mindegyik porcikájába belenyilallt, föltámaszkodtam, és közelebb csúsztam hozzá, hogy arcunk egy vonalban legyen. Alek nyelt egy nagyot, majd mély levegőt vett, és a szemembe nézett, úgy mondta:- Az utóbbi hetekben nem tudok aludni, csak forgolódok. Nem tudok nyugton maradni, ha nem vagy a közelemben. Féltelek. Csak akkor tudok pihenni, ha a karjaim között tudhatlak.- mondta. Ez a vallomás mindennél jobban megérintett. Szemeimben könnyek gyűltek. Tudtam már, hogy nem érdemlem meg, és minél kevesebb ideig hazudok neki, annál többet őrizhetek meg ebből a tiszta szerelemből, amivel szeret.

Nem szóltam egy szót sem, gondolkodás nélkül hajoltam hozzá közelebb, ajkaimat az övére tapasztottam, és megpróbáltam minden érzelmemet ebbe a csókba sűríteni. Szerettem Aleket, bármit megadtam volna, ha el tudom vágni az összes érzelmet, és kötődést, ami Ianhoz fűz.

Mikor véget ért a csókunk, a homlokához érintettem az enyémet. nem távolodtam el tőle, mintha fizikai fájdalom lett volna az ebben a pillanatban.

-   Senki nem mondott nekem még ennyire őszintén semmit. Nagyon örülök, hogy velem vagy, hihetetlenül szerencsés vagyok, hogy egy ilyen ember a párom.- mondtam neki, majd megcsókoltam.- Szeretlek, Alek, mindennél jobban.- mondtam neki, és csak annyira húzódtam el tőle, hogy láthassa a szerelmet, és őszinteséget a szemeimben.

Nem mondott semmit, csak közelebb húzott magához, és úgy csókolt, mintha sosem akarna elengedni. Mintha az, ami nekünk megadatott akármikor elveszhetne. Mintha ez a kis buborék akármikor kipukkanhatna, amiben mi vagyunk. Csak ő és én. És milyen igaza volt! Pár hét múlva ki tudja, mennyire fog gyűlölni. Az biztos, hogy nem fog így tartani.

-   Kay, nem akarlak sosem elengedni. Tudom, hogy te nem emlékszel arra, ami nekünk volt, de azt hiszem, hogy most már átérzed. Az nem lehet, hogy a mi szerelmünk ne élne túl egy amnéziát. Hiszek benne, hogy hamarosan teljesen visszatérsz hozzám.

-   Nem akarom, hogy elengedj.- mondtam neki, és úgy tettem, mintha nem is mondott volna semmi többet.

Órákig feküdtünk egymás mellett, beszélgettünk, vagy csak élveztük a másik társaságát. Jött Ana is, majd anyáék is meglátogattak, később egy doki is benézett.

-   Jó napot Miss Johnson! Hogy van? Hogy érzi magát?- kérdezte a doki.

-   Köszönöm, egyre jobban.- válaszoltam.

-   Van egy jó és egy rossz hírem… A jó, hogy úgy néz ki, hogy még a héten hazamehet, pénteken, de csak akkor, ha továbbra is ilyen szépen javul az állapota. A rossz, hogy a bátyja állapota még mindig változatlan.- mondta, és velem fordult egyet a világ. Három nap múlva kiengednek? Hát akkor nem sok idő maradt Alekkal. És Noah? Mi van a bátyámmal?! Miért nem ébred már föl? Lassan hat hete van kómában.

-   Köszönöm, Doktor Úr.- mondtam neki. Nem sokáig maradt, hamarosan kiment, és én egyedül maradtam.

Aleknak haza kellett mennie, ezért meglepődtem, mikor valaki kopogott az ajtón.

-   Szabad.- mondtam, és meglepődtem, mikor az én szőke hajú, kékeszöld szemű démonom dugta be a fejét az ajtón. Ian kérdőn nézett rám, mint aki várja a bebocsájtást.- Gyere csak. Nincs itt Alek.- mondtam fáradtan.

-   Nem igazán érdekel, hogy itt van-e vagy sem.- mondta.

-   Ian. Kérlek.

-   Jó, jó. Amúgy sem miatta jöttem.

-   Hanem?

-   Gondolkoztál már rólunk?- kérdezte, és közelebb jött, majd megfogta a kezem.

-   Nem. Igen. Ah, Ian, miért állítasz ilyen nehéz döntés elé?

-   Mert szeretlek. Nem akarlak megint elveszíteni…

-   Ian, nem tudod azt elveszteni, ami nem a tiéd!- vágtam a fejéhez.

-   Tudom Kay, de egy részem mindig is a magáénak fog akarni. Nem tudlak kizárni a szívemből! És nem is akarlak. Küzdeni, harcolni fogok érted, mert én hiszek bennünk.- mondta.

-   De nincs olyan, hogy mi.- mondtam megenyhülve.

Ekkor már az ágyam mellett kuporgott, és az arcunk egy vonalban volt. Csak 20 centi lehetett köztünk, lehelete csiklandozta az arcom.

-   De van, mindig is volt, és mindig is lesz. A lelkünk mélyén összetartozunk.- mondta, és egyre közelebb araszolt. Alekra gondoltam, hogy ez mennyire fájna neki, de Ian illata összezavarta a gondolataimat.

-   Amikor ilyen közel vagy, nem tudok gondolkozni.- csúszott ki a számon.

-   Akkor ne gondolkodj. Csak adj egy esélyt. Kérlek.

-   Ian… Nem tudom… Alek…- nem tudtam egy rendes mondatot összeszedni. Ian elmosolyodott. Tudta, hogy már csak percek kérdése, és megadom magam neki. Nem volt fer, hogy így kihasználta, hogy milyen hatással van rám. Nem lett volna szabad beengednem.

-   Tudom Kay, de amiről nem tud, az nem fáj neki. És te még nem mondtad el neki, vagy igen?

-   Nem, de… El kell mondanom neki.

-   Ráér még.- ezt az ajkaimnak suttogta, de nem adta meg a kegyelemdöfést.- Most csak mi számítunk. Adj egy esélyt!- könyörögte az ajkaimnak, majd elhúzódott egy picit tőlem. Nekem sem kellett több, testem hamarabb kapcsolt, mint az agyam. Úgy kaptam az ajkai után, mint egy szomjazó a víz után a sivatagban. Csak pár másodpercig tartott, mikor kivágódott az ajtó. Gyorsan elhúzódtam Iantól, akinek csibészes mosolyra húzódott az ajka. Tudta, hogy nagy bajt hozott a fejemre, de nem zavarta. Önző volt, nem érdekelte, hogy kit bánt meg tetteivel. 

Én csak döbbenten néztem az ajtóra. Hihetetlenül dühös voltam Ianra. Nem hittem el, hogy képes voltam megint bedőlni neki. Azt akartam, hogy tűnjön el az életemből, de úgy látszik ebben nem mindig értettem egyet magammal. Félve méregettem az ajtóban álló alakot. Vártam az ítéletet.

13. fejezet

 13. Sérülések

Lassan ébredeztem, rémlett valami… Valami felzaklatott, de nem tudtam rájönni, hogy mi. Megrebbent a szemhéjam, ahogy ébredeztem, és éreztem, ahogy valaki megszorítja óvatosan a kezem.

Miért ilyen nehéz fölébrednem?!-kérdeztem magamtól.

Kinyitottam végre a szemeimet, de ahogy kinyitottam, már csuktam is vissza. A fény elvakított, és bántotta a szemem.

-   Kicsim, nyisd ki a szemed.- kérlelt egy bársonyos, mély hang. Engedelmeskedni akartam neki, látni akartam, de még mindig a világosság miatt szorosan összeszorítottam a szemeimet.

-   Húzd le a rolót…- kérleltem, még mindig „vakon”. Meglepődtem, mikor meghallottam a saját hangom. annyira erőtlennek hatott.

Motoszkálást hallottam, majd éreztem, ahogy egyre sötétebb lesz a szobában.

-   Mostmár nyugodtan kinyithatod a szemeidet.- mondta, majd ismét megfogta a kezem. Lassan, óvatosan nyitottam ki a szemem, és pislogtam párat. Immár tényleg sötétebb volt a szobában. Fölnéztem, és egy ismeretlen arccal találtam szembe magam. Jóképű volt, ezt elismerem, és valamit megmozdított bennem, de nem ismertem. Hirtelen kirántottam a kezem az övéből - mire mindenem fájdalmasan sikított föl -, és ijedten néztem rá.

-   Kicsim, mi a baj?- kérdezte az idegen, és óvatosan hajolt közelebb.

-   Ne gyere közelebb!- mondtam neki elfúló hangon.- Ki vagy te?- szegeztem neki a kérdésemet, és láttam, hogy olyan hatást értem el vele, mintha csak hasba rúgtam volna.

-   Kay, hát nem emlékszel rám?- kérdezte, és mérhetetlen fájdalom tükröződött a szemében. Azok a gyönyörű kék szemek…

-   Nem, és egyáltalán, ki az a Kay?- kérdeztem összehúzott szemöldökkel.

-   Te vagy… Téged hívnak így, Kaylee. Szívem, ne mondd, hogy semmire sem emlékszel…- könyörgött, és megsajnáltam, nem ismertem, de utáltam így látni.

-   Sajnálom…

-   Alek.- segített ki.

-   Sajnálom, Alek, de fogalmam sincs, hogy te ki vagy. Hogy kerülök ide?- kérdeztem, majd villámként csapott belém a döbbenet.- Azt sem tudom, hogy én ki vagyok!- suttogtam összetörten.

-   Kaylee Johnson vagy, azért kerültél ide, mert mikor megtudtad, hogy Noah és én a kórházban vagyunk, akkor beültél az autódba, de nem figyeltél oda a forgalomra, és karamboloztál. Három napig voltál eszméletlen.- mondta Alek, és én hittem neki.

-   Ki az a Noah?- kérdeztem kíváncsian.

-   A bátyád…

-   Van egy bátyám? És hogy van? Te hogy vagy?

-   Én jól, csak a bal kezem, és a jobb lábam tört el, a kezem az esés tompítása közben, a lábam meg a robbanás miatt.

-   Milyen robbanás?- kérdeztem értetlenül. Semmit sem értettem. Minden olyan kusza volt.

-   A kiképzésen volt egy kézigránát, ami hamarabb robbant föl, mint kellett volna. Épp Noah gyakorlatozott vele, én pár méterrel odébb voltam.

-   Noah-val mi történt?- kérdeztem rémülten. Ha Alek ilyen sérüléseket szerzett, akkor a bátyám milyen bőrben lehet?!

-   Noah… Ő még mindig kómában van. Rengeteg csontja tört el, és sok sebe is van. A bal alkarjába beékelődött egy lemez, és emiatt rengeteg vért veszített. Vérátömlesztésre volt szüksége.- mondta lehajtott fejjel.- Sajnálom, Kay.- mondta, és a szemeiben könnyek csillogtak.- Nem tudtam teljesíteni az ígéretemet… Nem tudtam rá vigyázni.- mondta, és kibuggyant az első és második könnycseppje a szemeiből. Én óvatosan kinyújtottam a kezem, és megfogtam az övét.

-   Nem a te hibád.- mondtam vigasztalólag, de én is sírtam már.- Te a barátom vagy?- kérdeztem óvatosan.

-   Két hete voltunk kéthónaposak.- mondta, miközben nem engedte el a kezem, és én sem akartam elhúzni.

-   Sajnálom, hogy nem emlékszem.- mondtam.

-   Semmi gond, nem siettetlek. Remélem, hogy hamarosan visszatér az emlékezeted. A dokik mondták még mielőtt fölébredtél, hogy előfordulhat amnézia… - mondta, és egy csókot nyomott a kézfejemre, ami össze volt karcolva.

-   Alek, szeretnék elmenni a bátyámhoz.- mondtam neki, szemeim szinte könyörögtek, hogy tegye ezt lehetővé.

-   Sajnálom, kedvesem, de amíg nem épülsz föl, addig nem láthatod. Nekem sem lenne szabad itt lenem, de nem bírtam ki. Amint megtudtam, hogy mi történt veled, átjöttem. Az ápolók már belefáradtak, hogy átvigyenek a saját kórtermembe.- mondta, és egy futó mosoly terült szét az arcán.- Szeretlek, és bízom benne, hogy visszajössz hozzám, nem számít, hogy meddig kell várnom.- mondta, és én hittem neki.

-   Remélem, nem kell sokáig várnunk.- mondtam, és mosolyt erőltettem az arcomra.

Kopogás zavart meg minket, és egy lány dugta be a fejét az ajtón.

-   Felébredt?- kérdezte suttogva, majd mikor meglátott, a szemeibe könnyek gyűltek, és zokogva sietett a másik oldalamra.- Kay, úgy örülök, hogy fölébredtél! Úgy aggódtam!- mondta zokogva, és a nyakamba borult. Én reflexből átöleltem, de fogalmam sem volt, hogy ki ő.

-   Köszönöm, ez igazán kedves. De bocsáss meg, te ki vagy?- kérdeztem félénken, mire rám nézett, és örömkönnyei hirtelen változtak át a fájdalom könnyeibe.

-   Nem emlékszel rám?- kérdezte, és úgy zokogott, hogy a szívem majd’ megszakadt érte.

-   Nagyon sajnálom, de semmire sem emlékszem. Még a saját nevemre sem… Alek most világosított föl…- mondtam neki, és az én szememben is könnyek ültek, melyek most alattomosan utat törtek maguknak.

-   Ana vagyok, a legjobb barátnőd óvoda óta…- és el kezdte mesélni, hogy hogy ismerkedtünk meg, rengeteg mindent elmesélt nekem, én meg csak hüppögve hallgattam. Nem lehet, hogy az összes emlékem csak úgy kitörlődött! Semmim nem volt. Órákon keresztül mesélt, én meg csak hallgattam. Mesélt a bátyámról, a szüleimről, Alekról, és egy Ian nevű srácról, aki az ő bátyja volt, és elvileg az én egyik jó barátom.

-   Anyáék merre vannak?- kérdeztem megszakítva.

-   Noah-nál. Ő sokkal rosszabb állapotban van, át szoktak jönni meglátogatni, de most nála vannak, imádkoznak, hogy túlélje. Nem sok esélye van, de fiatal, és erős. Mindenki értetek imádkozik.- mondta, és letörölte a könnycseppet az arcáról. Én ilyennel nem is fáradoztam.

-   Köszönök mindent, Ana.- mondtam neki, majd egy hatalmasat ásítottam.

-   Szívesen Kay, remélem, hamar visszatérsz hozzánk.- mondta, majd egy puszit nyomott a homlokomra.- Most mennem kell, holnap iskola, de ígérem, minden nap meglátogatlak! Pihenj sokat!- mondta, majd még gyorsan elköszönt Alektól is, aki szintén úgy nézett ki, mit, aki bármelyik pillanatban elaludhat.

-   Alek, nem akarsz átmenni a kórtermedbe aludni? Nagyon fáradtnak tűnsz.- mondtam neki.

-   Nem, majd alszok a kanapén, mint eddig.- mondta, és rám mosolygott.- De te aludj nyugodtan, kedvesem, sokat kell pihenned.- mondta, majd megnyomta a nővérke hívó gombot, és amint beadták az újabb fájdalomcsillapítót- Anával beszélgetés közben kaptam már két adagot- elnyomott az álom.

Nyugodtan aludtam, kiütött a gyógyszer, és amikor fölébredtem, láttam, hogy Alek tényleg a kanapén alszik. Még álmában sem hagy magamra. Éreztem, hogy fontos nekem, és hogy szeretem, de nem ismertem. Mármint… Saját magamat sem ismertem. Úgy örültem volna, ha végre eszembe jut pár dolog.

A következő három hétben minden olyan monoton volt. Alek rengeteg időt töltött itt, de hazapaterolták, és amikor a látogatási idő lejárt, el kellett mennie. Ana is meglátogatott minden nap, és elmesélte az aznapi pletykákat a suliból. Mintha tudnám, hogy kikről szólnak… De értékeltem a szándékát, azt akarta, hogy ne maradjak le semmiről. Egyszer-kétszer Ian is belátogatott, de mindig csak összekevert. Nem mondott semmit, ami összekavarhatott volna. De olyan érzelmek kavarogtak bennem, amik nem voltak helyén, miközben Alekkal voltam együtt. megkértem Iant, hogy hetente egyszer jöjjön be, vagy csak kéthetente. Nem értette, hogy miért, de eleget tett kérésemnek. Alek gyorsan gyógyult, még pár hét, és leszedik a gipszeit. Én is jobban voltam már. Nem aludtam át az egész napot, nem kaptam annyi fájdalomcsillapítót, és már óvatosan mozoghattam. Az egyetlen, aki nem gyógyult, Noah volt. Még mindig kómában volt, és sokan kezdtek lemondani róla. Persze nem mi. A szüleim, Alek, Ana, és én még mindig bíztunk benne, hogy hamarosan magához fog térni.

Nem akartam elveszteni a bátyámat- ugyan nem emlékeztem rá, nem is ismertem, de azt akartam, hogy hamarosan fölgyógyuljon, és megismerhessem. Minden este azért könyörögtem, hogy másnap fölébredjen, de úgy látszik, hogy senki sem akart meghallgatni…

Az ötödik hét közepén meglátogatott Ian, és adott egy puszit az arcomra köszönésképp. Megdermedtem, mert mivel mocorogtam egy picit, elcsúszott a puszi, és a szám szegletére csúszott. Persze egyikőnk sem akarta így. Ian fürkészőn nézett a szemeimbe, és akkor megmozdult bennem valami, mintha a közelsége, és az a kis lopott csók mintha elindított volna egy kis hógolyót a hegy tetejéről. pillanatok múlva lavinaként temetett maga alá a felismerés.

-   Úr Isten! Te… Mi… A baleset napján…- nem tudtam összeszedni a gondolataimat, de azt hiszem, hogy rájött, hogy mit akartam mondani.

-   Kay? Te emlékszel…?- kérdezte döbbenten, majd mosolyra húzódott az ajka.- Emlékszel rám? Ránk?

-   Azt hiszem.- nyögtem.

-   Édes Istenem!- mondta boldogan, és egy szempillantás alatt hajolt közelebb, és már csak azt vettem észre, hogy ajkaimon voltak az ajkai, és egy boldog csókot nyomott rájuk.- Úgy tudtam!- mondta, majd még egyszer megcsókolt, immár hosszabban, és szenvedélyesebben. Tudtam, hogy még most le kell állítanom, ezért eltoltam magamtól.

-   Ian, amit mi akkor tettünk, azt nem lett volna szabad! Az ég szerelmére, nekem barátom van, akit szeretek.- mondtam neki.- Nem fogom megcsalni. Nem ezt érdemli.- mondtam.

-   De hát… Eddig nem emlékeztél semmire. Miattam emlékszel…- mondta zavartan.

-   Tudom, valószínűleg, azért, mert már akkor rettentő bűntudatom volt. Alek nem ezt érdemli. Én szeretem őt!- mondtam Iannak.

-   De engem is szeretsz.- jelentette ki, és nem vitatkoztam vele.- Ami azt jelenti, hogy választanod kell köztem és közte.

-   Nem állíthatsz választás elé!- mondtam neki zaklatottan. A gépek egyre gyorsabban csipogtak, ahogy mérgemben egyre gyorsabban vert a szívem. Alek épp ekkor lépett be, és végignézett Iannal alkotott kettősünkön, majd a monitorra tekintett. Nem tudom, hogy mit vont le, de dühösen fordult Ian felé.

-   Oké, öcsi, most menj el, és ne idegesítsd föl Kayt! Neki gyógyulnia kell, nem idegeskednie. Ha nem tudsz a seggeden maradni, akkor nem kell bejönni. Ezzel csak a gyógyulását hátráltatod.- mondta ellenségesen, és én aggódva figyeltem, hogy mi fog történni. Ian felállt, és nekem kihagyott egyet a szívem, mikor láttam, hogy megvető dühvel néz Alekra. Azt hittem, hogy összeverekednek, vagy kitálal mindent, de nem. Rám nézett egyszer, utoljára, és kiment az ajtón.

-   Alek…- mondani akartam valamit… Bármit, de nem tudtam.

-   Nincs semmi gond, szerelmem.- mondta. Nem közeledett ez alatt az öt hónap alatt, megadta nekem a lehetőséget, hogy úgy közeledhessek hozzá, ahogy akartam, és ezért nagyon hálás voltam. Nem láttam rendesen a könnyeimen át, majd éreztem, hogy óvatosan megsimítja az arcom.

Úgy bújtam az érintésébe, mint egy kiscica, ha simogatják. Szerettem volna elmondani neki mindent. Szerettem volna elmondani, hogy úgy sajnálom, és hogy többet nem fog előfordulni. Úgy szerettem volna, de nem tudtam. Csak közelebb bújtam hozzá, és mikor kipislogtam a könnyeimet, magamhoz húztam egy csókra. Alek meglepődött, és egy pillanatra megdermedt, de utána készségesen visszacsókolt. Óvatos csók volt ez, de édesebb bármelyik eddiginél. Nem tartott sokáig, mert elhúzódott. Nem akarta feszegetni a határaimat, hiszen ő még nem tudta: mindenre emlékszem.

Nagyot sóhajtottam, és remegő hangon kértem meg, hogy feküdjön be mellém az ágyba. Ő persze meglepődött, de boldogan teljesítette a kérésemet. Levette a cipőjét, és bemászott mellém az ágyba. Én a mellkasára hajtottam a fejem, és csak hallgattam a szívverését. Percekkel később jöttem rá, hogy sírok. Ő a hátamat simogatta, és a fejemre adott egy puszit.

-   Minden rendbe fog jönni, szerelmem.- mondta, engem meg még jobban elkapott a sírógörcs.

Nem érdemeltem meg, annyira kedves volt hozzám, és én megcsaltam. El kell mondanom neki, de még nem tudtam magam rászánni… Emellett, a bátyám, Noah, valamelyik másik kórteremben fekszik eszméletlenül.

Semmi sem lesz rendben!- gondoltam keserűen, de nem mondtam semmit, csak kedvesem mellkasán összekuporodtam, és sírtam tovább, míg az álom magával ragadott.