15. fejezet

 15. Hogyan tovább?

-   Kay? Ian? Mi a francot műveltek ti ketten??- vont kérdőre idegesen.

-   Sajnálom… Én nem… Mi nem…- magyarázkodtam volna, de Ian közbevágott.

-   Ez az, aminek látszik! Szeretem Kay-t és ő is szeret engem.

-   Ian…! Hagyd abba!- mondtam idegesen, de nem tudtam levenni a szememet az ajtóban álló személyről.- Nem így akartam, elhiheted! Én… Annyira elcsesztem.- mondtam remegő hangon, és kibuggyantak az első könnycseppjeim.

-   Jajj Kay… Olyan buta vagy!- közelebb jött pár lépést, majd Ianra nézett.- Te most menj ki. És meg ne próbálj visszajönni még egyszer. Esküszöm, ha nem lennél a saját bátyám a két kezemmel tekerném ki a nyakad! Hogy lehetsz ilyen hülye?! Szegény még össze van zavarodva, és te ezt kihasználod? Normális vagy?! És mióta mászol rá foglalt lányokra? Nem ilyennek ismertelek, Ian! Menj ki most, mielőtt olyat teszek, amit megbánok.

Ian lassan kiment, de még mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót, rám nézett. Szomorúságot láttam a szemeiben, és dacot. Elfordítottam a tekintetemet, és a takarómat fixíroztam.

-   Én tényleg nem így terveztem. Nem akarok senkit sem megbántani.- mondtam.

-   Nézz rám.- kérte, és én megtettem. Nem látszott dühösnek, megértő tekintettel nézett rám, és emiatt még rosszabbul éreztem magam.- Nem nekem kell magyarázkodnod. Én nem hibáztatlak semmiért. Tudom, hogy hogy érzel Ian iránt, és ez várható volt. De el kell mondanod Aleknak.

-   Tudom. Még azt sem mondtam el neki, hogy emlékszem mindenre. Meg akarom várni, hogy kikerüljek innen. Nem akarok a kórházban veszekedni senkivel. Inkább otthon. De Ana, nem akarom elveszíteni.

-   Hát ez már csak rajta fog múlni. De minél hamarabb el kell mondanod.

-   Tudom. De olyan nehéz. Én nem így akartam…- mondtam még egyszer, majd el kezdett folyni a könnyem. Sírtam, mert utáltam magam amiatt, amit tettem. Sírtam, mert utáltam, hogy két embert szeretek, és nem tudok választani közülük. De legfőképpen azért sírtam, mert nem akartam elveszteni Aleket, és – bár még magamnak sem mertem bevallani – Iant sem akartam elveszíteni.

-   Jó nagy slamasztikába kerültél, te lány…- mosolygott rám, és megölelt. Megvárta, míg enyhül a sírásom, és amikor már csak szipogtam, szembe fordított magával.- Viszont mostmár össze kell szedned magad. Nem várhatod Aleket kisírt szemekkel.

-   Jó. Köszönöm, hogy itt vagy nekem.- mondtam neki, és megöleltem még egyszer.- Nem tudom, hogy mit csinálnék nélküled.

-   Ezen nem is kell gondolkodnod. Mindig itt leszek neked. Viszont lassan mennem kell, még a bátyámmal is el kell beszélgetnem, és nem akarom, hogy a két fiú összetalálkozzon…

-   Köszönöm!- hálálkodtam.

-   Szóra sem érdemes.- mondta, és elindult.- Oh, és Kay… Sok sikert!

-   Köszi, Ana, azt hiszem szükségem lesz rá…

-   Meghiszem azt! Szia!- mondta mosolyogva, és kiment a szobából miután dobott egy puszit.

Alek nem sokkal az után jött, hogy a Stone tesók elmentek. Mosolyogva lépett a szobába. Visszamosolyogtam rá, és adtam neki egy csókot.

Teljesen más volt, mint Iannal csókolózni. Vele izgalmas, de veszélyes volt. Alekkal inkább olyan volt, mintha hosszú idő után hazaértem volna. Biztonságban éreztem magam mellette, és tudtam, hogy ezt a biztonságot nem szabad föladnom egy kis izgalom kedvéért. A két fiú tűz és víz volt. És éppen ezért volt olyan nehéz választanom közöttük.

A hét gyorsan eltelt, szerencsére nem történt semmi, és egy picit meg is tudtam nyugodni. Tervezgettem magamban, hogy hogy mondjam el Aleknak, hogy mi történt.

Végül pénteken, mikor hazaengedtek, Ana vitt haza minket – Alek még mindig nem tud vezetni, mivel még nem gyógyult meg a keze és a lába teljesen. Viszont már levették a gipszeit. Apa segítségével felmentünk a szobámba, de ő hamarosan el is ment meglátogatni Noah-t. Nagyon hiányzott a bátyám, és megígértettem apával, hogy holnap elvisznek hozzá. Persze nem rajongtak az ötletért, hiszen még csak most engedtek vissza, de megmakacsoltam magam.

-   Min gondolkozol, szívem?- kérdezte Alek, és megsimította az arcom. Az ágyamban feküdtünk, mert nekem még kellett a pihenés, és közel akartam hozzá lenni.

-   Csak Noah-n nagyon hiányzik már…

-   Elhiszem. De ne aggódj, nemsokára vele lehetsz majd.- mondta, és meg akart csókolni, de elhúzódtam egy picit.- Mi a baj?- kérdezte.

-   El kell neked mondanom pár dolgot…- mondtam komolyan.

-   Kay, megijesztesz. Mi történt?

-   Emlékszem mindenre.- vágtam bele a közepébe.

-   Micsoda? Hisz az csodálatos!- mondta boldogan, de én feltartottam a kezem.

-   Nem lesz olyan csodálatos, hogyha végighallgatod… Csak kérlek ne szólj közbe… Had mondjam el az egészet, csak utána mondj valamit.

-   Rendben.- egyezett bele.

-   Minden azon a napon kezdődött, amikor szakítottam Jessie-vel…- elmondtam neki az egész történetet. Az első csókot Iannal, azt, hogy utána összejött Ashlynnel. Mikor megismerkedtünk… Elmondtam neki, hogy hogy érzek iránta, és hogy hogy érzek Ian iránt.- Aztán, amikor volt a balesetetek… Aznap megcsókolt, és nem értettem az egészet. Elmondta, hogy még mindig szeret. Megint megcsókolt, és én visszacsókoltam, de tudtam, hogy nem lett volna szabad. Két énem veszekedett egymással. Utána Ash rajtakapott minket, és én hazajöttem. Megtudtam, hogy mi történt veletek. Az egész miattam van! Noah az én hülyeségem miatt van kómában…!- itt már sírtam. Szipogva, csuklások közepette mondtam tovább.- Utána nem emlékeztem semmire. Nem emlékeztem se rád, se rá. Egyik nap bejött hozzám, és véletlen megcsókolt. Tényleg véletlen volt. Csak egy puszit akart adni. És akkor minden emlékem szépen lassan visszatért. Mondtam neki, hogy ez nem mehet így tovább, de könyörgött, hogy adjak neki egy esélyt, és megint megcsókolt. De én eltoltam magamtól, és mondtam neki, hogy téged szeretlek! Aztán nem szóltam neked semmiről, mert nem akartam a kórházban beszélni erről, itthon akartam. De még egyszer bejött, az utolsó héten. És könyörgött… Olyan közel volt hozzám. Kihasználta, hogy milyen hatással van rám. egy rövid csók volt. Ana vetett véget neki. És észhez tértem teljesen. Sosem akartam, hogy megtörténjen ez. Nagyon sajnálom, nagyon szeretlek, az életemnél is jobban, de őt is szeretem. Azt hiszem, hogy még nem vagyok teljesen túl rajta.- hosszú monológom közben végig az arcát fürkésztem. Kemény álarc mögé rejtette az érzelmeit már a legelején, így nem tudtam leolvasni semmit az arcáról.- Kérlek, mondj valamit.- könyörögtem neki a könnyeimmel küszködve.

-   Mindig tudtam, hogy van valami köztetek. Annyira nyilvánvaló volt, hogy vonzódtok egymáshoz, de mikor velem voltál nem aggódtam semmi miatt. Annyira tökéletes volt. Túl jó, hogy igaz legyen.- mondta megtörve.- De az érzelmeim nem fognak elmúlni egyik percről a másikra. Még mindig szeretlek, de ez így nem fog menni. Viszont azt verd ki abból a szép kis fejedből, hogy Noah és az én balesetem miattad történt. Semmi közöd nem volt ahhoz a balesethez.

-   Te voltál túl tökéletes. Nincs még egy olyan tisztalelkű ember, mint Te. És utálom magam, amiért ezt tettem veled. De szeretlek, és nem akarlak elveszíteni. Mert szükségem van rád.- mondtam őszintén, a szemeibe nézve.

-   Kay, nem tudom… ez… én csak…- láttam rajta, hogy küszködik a szavakkal.

-   Mi lesz velünk, Alek? Hogyan tovább?- kérdeztem, de bárcsak ne tettem volna…