13. fejezet

 13. Sérülések

Lassan ébredeztem, rémlett valami… Valami felzaklatott, de nem tudtam rájönni, hogy mi. Megrebbent a szemhéjam, ahogy ébredeztem, és éreztem, ahogy valaki megszorítja óvatosan a kezem.

Miért ilyen nehéz fölébrednem?!-kérdeztem magamtól.

Kinyitottam végre a szemeimet, de ahogy kinyitottam, már csuktam is vissza. A fény elvakított, és bántotta a szemem.

-   Kicsim, nyisd ki a szemed.- kérlelt egy bársonyos, mély hang. Engedelmeskedni akartam neki, látni akartam, de még mindig a világosság miatt szorosan összeszorítottam a szemeimet.

-   Húzd le a rolót…- kérleltem, még mindig „vakon”. Meglepődtem, mikor meghallottam a saját hangom. annyira erőtlennek hatott.

Motoszkálást hallottam, majd éreztem, ahogy egyre sötétebb lesz a szobában.

-   Mostmár nyugodtan kinyithatod a szemeidet.- mondta, majd ismét megfogta a kezem. Lassan, óvatosan nyitottam ki a szemem, és pislogtam párat. Immár tényleg sötétebb volt a szobában. Fölnéztem, és egy ismeretlen arccal találtam szembe magam. Jóképű volt, ezt elismerem, és valamit megmozdított bennem, de nem ismertem. Hirtelen kirántottam a kezem az övéből - mire mindenem fájdalmasan sikított föl -, és ijedten néztem rá.

-   Kicsim, mi a baj?- kérdezte az idegen, és óvatosan hajolt közelebb.

-   Ne gyere közelebb!- mondtam neki elfúló hangon.- Ki vagy te?- szegeztem neki a kérdésemet, és láttam, hogy olyan hatást értem el vele, mintha csak hasba rúgtam volna.

-   Kay, hát nem emlékszel rám?- kérdezte, és mérhetetlen fájdalom tükröződött a szemében. Azok a gyönyörű kék szemek…

-   Nem, és egyáltalán, ki az a Kay?- kérdeztem összehúzott szemöldökkel.

-   Te vagy… Téged hívnak így, Kaylee. Szívem, ne mondd, hogy semmire sem emlékszel…- könyörgött, és megsajnáltam, nem ismertem, de utáltam így látni.

-   Sajnálom…

-   Alek.- segített ki.

-   Sajnálom, Alek, de fogalmam sincs, hogy te ki vagy. Hogy kerülök ide?- kérdeztem, majd villámként csapott belém a döbbenet.- Azt sem tudom, hogy én ki vagyok!- suttogtam összetörten.

-   Kaylee Johnson vagy, azért kerültél ide, mert mikor megtudtad, hogy Noah és én a kórházban vagyunk, akkor beültél az autódba, de nem figyeltél oda a forgalomra, és karamboloztál. Három napig voltál eszméletlen.- mondta Alek, és én hittem neki.

-   Ki az a Noah?- kérdeztem kíváncsian.

-   A bátyád…

-   Van egy bátyám? És hogy van? Te hogy vagy?

-   Én jól, csak a bal kezem, és a jobb lábam tört el, a kezem az esés tompítása közben, a lábam meg a robbanás miatt.

-   Milyen robbanás?- kérdeztem értetlenül. Semmit sem értettem. Minden olyan kusza volt.

-   A kiképzésen volt egy kézigránát, ami hamarabb robbant föl, mint kellett volna. Épp Noah gyakorlatozott vele, én pár méterrel odébb voltam.

-   Noah-val mi történt?- kérdeztem rémülten. Ha Alek ilyen sérüléseket szerzett, akkor a bátyám milyen bőrben lehet?!

-   Noah… Ő még mindig kómában van. Rengeteg csontja tört el, és sok sebe is van. A bal alkarjába beékelődött egy lemez, és emiatt rengeteg vért veszített. Vérátömlesztésre volt szüksége.- mondta lehajtott fejjel.- Sajnálom, Kay.- mondta, és a szemeiben könnyek csillogtak.- Nem tudtam teljesíteni az ígéretemet… Nem tudtam rá vigyázni.- mondta, és kibuggyant az első és második könnycseppje a szemeiből. Én óvatosan kinyújtottam a kezem, és megfogtam az övét.

-   Nem a te hibád.- mondtam vigasztalólag, de én is sírtam már.- Te a barátom vagy?- kérdeztem óvatosan.

-   Két hete voltunk kéthónaposak.- mondta, miközben nem engedte el a kezem, és én sem akartam elhúzni.

-   Sajnálom, hogy nem emlékszem.- mondtam.

-   Semmi gond, nem siettetlek. Remélem, hogy hamarosan visszatér az emlékezeted. A dokik mondták még mielőtt fölébredtél, hogy előfordulhat amnézia… - mondta, és egy csókot nyomott a kézfejemre, ami össze volt karcolva.

-   Alek, szeretnék elmenni a bátyámhoz.- mondtam neki, szemeim szinte könyörögtek, hogy tegye ezt lehetővé.

-   Sajnálom, kedvesem, de amíg nem épülsz föl, addig nem láthatod. Nekem sem lenne szabad itt lenem, de nem bírtam ki. Amint megtudtam, hogy mi történt veled, átjöttem. Az ápolók már belefáradtak, hogy átvigyenek a saját kórtermembe.- mondta, és egy futó mosoly terült szét az arcán.- Szeretlek, és bízom benne, hogy visszajössz hozzám, nem számít, hogy meddig kell várnom.- mondta, és én hittem neki.

-   Remélem, nem kell sokáig várnunk.- mondtam, és mosolyt erőltettem az arcomra.

Kopogás zavart meg minket, és egy lány dugta be a fejét az ajtón.

-   Felébredt?- kérdezte suttogva, majd mikor meglátott, a szemeibe könnyek gyűltek, és zokogva sietett a másik oldalamra.- Kay, úgy örülök, hogy fölébredtél! Úgy aggódtam!- mondta zokogva, és a nyakamba borult. Én reflexből átöleltem, de fogalmam sem volt, hogy ki ő.

-   Köszönöm, ez igazán kedves. De bocsáss meg, te ki vagy?- kérdeztem félénken, mire rám nézett, és örömkönnyei hirtelen változtak át a fájdalom könnyeibe.

-   Nem emlékszel rám?- kérdezte, és úgy zokogott, hogy a szívem majd’ megszakadt érte.

-   Nagyon sajnálom, de semmire sem emlékszem. Még a saját nevemre sem… Alek most világosított föl…- mondtam neki, és az én szememben is könnyek ültek, melyek most alattomosan utat törtek maguknak.

-   Ana vagyok, a legjobb barátnőd óvoda óta…- és el kezdte mesélni, hogy hogy ismerkedtünk meg, rengeteg mindent elmesélt nekem, én meg csak hüppögve hallgattam. Nem lehet, hogy az összes emlékem csak úgy kitörlődött! Semmim nem volt. Órákon keresztül mesélt, én meg csak hallgattam. Mesélt a bátyámról, a szüleimről, Alekról, és egy Ian nevű srácról, aki az ő bátyja volt, és elvileg az én egyik jó barátom.

-   Anyáék merre vannak?- kérdeztem megszakítva.

-   Noah-nál. Ő sokkal rosszabb állapotban van, át szoktak jönni meglátogatni, de most nála vannak, imádkoznak, hogy túlélje. Nem sok esélye van, de fiatal, és erős. Mindenki értetek imádkozik.- mondta, és letörölte a könnycseppet az arcáról. Én ilyennel nem is fáradoztam.

-   Köszönök mindent, Ana.- mondtam neki, majd egy hatalmasat ásítottam.

-   Szívesen Kay, remélem, hamar visszatérsz hozzánk.- mondta, majd egy puszit nyomott a homlokomra.- Most mennem kell, holnap iskola, de ígérem, minden nap meglátogatlak! Pihenj sokat!- mondta, majd még gyorsan elköszönt Alektól is, aki szintén úgy nézett ki, mit, aki bármelyik pillanatban elaludhat.

-   Alek, nem akarsz átmenni a kórtermedbe aludni? Nagyon fáradtnak tűnsz.- mondtam neki.

-   Nem, majd alszok a kanapén, mint eddig.- mondta, és rám mosolygott.- De te aludj nyugodtan, kedvesem, sokat kell pihenned.- mondta, majd megnyomta a nővérke hívó gombot, és amint beadták az újabb fájdalomcsillapítót- Anával beszélgetés közben kaptam már két adagot- elnyomott az álom.

Nyugodtan aludtam, kiütött a gyógyszer, és amikor fölébredtem, láttam, hogy Alek tényleg a kanapén alszik. Még álmában sem hagy magamra. Éreztem, hogy fontos nekem, és hogy szeretem, de nem ismertem. Mármint… Saját magamat sem ismertem. Úgy örültem volna, ha végre eszembe jut pár dolog.

A következő három hétben minden olyan monoton volt. Alek rengeteg időt töltött itt, de hazapaterolták, és amikor a látogatási idő lejárt, el kellett mennie. Ana is meglátogatott minden nap, és elmesélte az aznapi pletykákat a suliból. Mintha tudnám, hogy kikről szólnak… De értékeltem a szándékát, azt akarta, hogy ne maradjak le semmiről. Egyszer-kétszer Ian is belátogatott, de mindig csak összekevert. Nem mondott semmit, ami összekavarhatott volna. De olyan érzelmek kavarogtak bennem, amik nem voltak helyén, miközben Alekkal voltam együtt. megkértem Iant, hogy hetente egyszer jöjjön be, vagy csak kéthetente. Nem értette, hogy miért, de eleget tett kérésemnek. Alek gyorsan gyógyult, még pár hét, és leszedik a gipszeit. Én is jobban voltam már. Nem aludtam át az egész napot, nem kaptam annyi fájdalomcsillapítót, és már óvatosan mozoghattam. Az egyetlen, aki nem gyógyult, Noah volt. Még mindig kómában volt, és sokan kezdtek lemondani róla. Persze nem mi. A szüleim, Alek, Ana, és én még mindig bíztunk benne, hogy hamarosan magához fog térni.

Nem akartam elveszteni a bátyámat- ugyan nem emlékeztem rá, nem is ismertem, de azt akartam, hogy hamarosan fölgyógyuljon, és megismerhessem. Minden este azért könyörögtem, hogy másnap fölébredjen, de úgy látszik, hogy senki sem akart meghallgatni…

Az ötödik hét közepén meglátogatott Ian, és adott egy puszit az arcomra köszönésképp. Megdermedtem, mert mivel mocorogtam egy picit, elcsúszott a puszi, és a szám szegletére csúszott. Persze egyikőnk sem akarta így. Ian fürkészőn nézett a szemeimbe, és akkor megmozdult bennem valami, mintha a közelsége, és az a kis lopott csók mintha elindított volna egy kis hógolyót a hegy tetejéről. pillanatok múlva lavinaként temetett maga alá a felismerés.

-   Úr Isten! Te… Mi… A baleset napján…- nem tudtam összeszedni a gondolataimat, de azt hiszem, hogy rájött, hogy mit akartam mondani.

-   Kay? Te emlékszel…?- kérdezte döbbenten, majd mosolyra húzódott az ajka.- Emlékszel rám? Ránk?

-   Azt hiszem.- nyögtem.

-   Édes Istenem!- mondta boldogan, és egy szempillantás alatt hajolt közelebb, és már csak azt vettem észre, hogy ajkaimon voltak az ajkai, és egy boldog csókot nyomott rájuk.- Úgy tudtam!- mondta, majd még egyszer megcsókolt, immár hosszabban, és szenvedélyesebben. Tudtam, hogy még most le kell állítanom, ezért eltoltam magamtól.

-   Ian, amit mi akkor tettünk, azt nem lett volna szabad! Az ég szerelmére, nekem barátom van, akit szeretek.- mondtam neki.- Nem fogom megcsalni. Nem ezt érdemli.- mondtam.

-   De hát… Eddig nem emlékeztél semmire. Miattam emlékszel…- mondta zavartan.

-   Tudom, valószínűleg, azért, mert már akkor rettentő bűntudatom volt. Alek nem ezt érdemli. Én szeretem őt!- mondtam Iannak.

-   De engem is szeretsz.- jelentette ki, és nem vitatkoztam vele.- Ami azt jelenti, hogy választanod kell köztem és közte.

-   Nem állíthatsz választás elé!- mondtam neki zaklatottan. A gépek egyre gyorsabban csipogtak, ahogy mérgemben egyre gyorsabban vert a szívem. Alek épp ekkor lépett be, és végignézett Iannal alkotott kettősünkön, majd a monitorra tekintett. Nem tudom, hogy mit vont le, de dühösen fordult Ian felé.

-   Oké, öcsi, most menj el, és ne idegesítsd föl Kayt! Neki gyógyulnia kell, nem idegeskednie. Ha nem tudsz a seggeden maradni, akkor nem kell bejönni. Ezzel csak a gyógyulását hátráltatod.- mondta ellenségesen, és én aggódva figyeltem, hogy mi fog történni. Ian felállt, és nekem kihagyott egyet a szívem, mikor láttam, hogy megvető dühvel néz Alekra. Azt hittem, hogy összeverekednek, vagy kitálal mindent, de nem. Rám nézett egyszer, utoljára, és kiment az ajtón.

-   Alek…- mondani akartam valamit… Bármit, de nem tudtam.

-   Nincs semmi gond, szerelmem.- mondta. Nem közeledett ez alatt az öt hónap alatt, megadta nekem a lehetőséget, hogy úgy közeledhessek hozzá, ahogy akartam, és ezért nagyon hálás voltam. Nem láttam rendesen a könnyeimen át, majd éreztem, hogy óvatosan megsimítja az arcom.

Úgy bújtam az érintésébe, mint egy kiscica, ha simogatják. Szerettem volna elmondani neki mindent. Szerettem volna elmondani, hogy úgy sajnálom, és hogy többet nem fog előfordulni. Úgy szerettem volna, de nem tudtam. Csak közelebb bújtam hozzá, és mikor kipislogtam a könnyeimet, magamhoz húztam egy csókra. Alek meglepődött, és egy pillanatra megdermedt, de utána készségesen visszacsókolt. Óvatos csók volt ez, de édesebb bármelyik eddiginél. Nem tartott sokáig, mert elhúzódott. Nem akarta feszegetni a határaimat, hiszen ő még nem tudta: mindenre emlékszem.

Nagyot sóhajtottam, és remegő hangon kértem meg, hogy feküdjön be mellém az ágyba. Ő persze meglepődött, de boldogan teljesítette a kérésemet. Levette a cipőjét, és bemászott mellém az ágyba. Én a mellkasára hajtottam a fejem, és csak hallgattam a szívverését. Percekkel később jöttem rá, hogy sírok. Ő a hátamat simogatta, és a fejemre adott egy puszit.

-   Minden rendbe fog jönni, szerelmem.- mondta, engem meg még jobban elkapott a sírógörcs.

Nem érdemeltem meg, annyira kedves volt hozzám, és én megcsaltam. El kell mondanom neki, de még nem tudtam magam rászánni… Emellett, a bátyám, Noah, valamelyik másik kórteremben fekszik eszméletlenül.

Semmi sem lesz rendben!- gondoltam keserűen, de nem mondtam semmit, csak kedvesem mellkasán összekuporodtam, és sírtam tovább, míg az álom magával ragadott.