12. fejezet

 12. Baleset

Ez az első olyan hét, hogy nem találkoztam szerelmemmel, mióta együtt vagyunk. Mindig meg tudtuk oldani, hogy hét közben legalább egyszer tudjunk találkozni, valamint a hétvégéket is mindig együtt töltöttük. Így, ha azt mondom, hogy ez az egy hét kínzás volt, akkor még finoman fogalmaztam.

Nagyon hiányzott Alek, ha csak egy kicsit hallhattam volna a hangját, nem lettem volna olyan ideges. Éreztem, hogy történni fog valami rossz. Igaz írta, hogy ne aggódjak miatta, de nem tudtam abbahagyni az aggódást.

A napok rettentően lassan teltek, az iskolában semmi érdekes nem történt… Kerültem Jessie-t, nem akartam, hogy a szemem elé kerüljön. Kínosan éreztem magam, már másodszor balhéztunk mindenki előtt. De nem az én hibám volt… Az órákon többé-kevésbé figyeltem. A házit is megcsináltam - legalább egy kicsi hasznom is legyen abból a rengeteg egyedül töltött órából. Iannal viszont sok minden változott. Ismét közelebb kerültünk egymáshoz, beszélgettünk, amit Ash gyanakodva vett tudomásul. Csütörtökön – már csak ezt a napot kell túlélnem, és holnap délután már Alek karjai között lehetek- ebéd után Ian elkísért az órámra, amin meglepődtem, hiszen mostanában nem szokott ilyeneket csinálni, mindig Ash-sel van. Beszélgettünk még becsöngetés előtt, aztán mikor hallottuk a csöngő ismerős hangját, elköszöntünk egymástól.

Ian, mintha csak megszokásból tette volna, közel hajolt hozzám, és egy puszit nyomott a számra, majd ment is tovább. Dermedten néztem utána. Ez mi volt?- kérdeztem magamtól, mikor láttam, hogy Ian is megdermed, és döbbenten fordul vissza, kikerekedett szemekkel nézett rám. Én is döbbenten néztem vissza rá.

-   Miss Johnson! Óhajtana befáradni a terembe, vagy a küszöb másik feléről kívánkozik részt venni az órán?- kérdezte felvont szemöldökkel Mr. Maroon, az irodalomtanárom.

-   Persze, elnézést!- motyogtam szégyenkezve, majd lehuppantam Ana mellé a helyemre.

-   Mi volt ez?- kérdezte Ana suttogva.

-   Semmi.- válaszoltam, és lezártnak tekintettem a dolgot. Nem kérdezett többet, amiért hálás voltam, egész órán azon kattogtam, ami óra előtt történt. Mi a fene volt ez?!

Ha az életem múlna rajta, akkor sem tudnám megmondani, hogy mit csináltunk irodalom órán. kínzóan lassan telt el az a bizonyos 45 perc, amit ki kell bírni. Ahogy kicsöngettek, fölpattantam, és Anát meg nem várva siettem ki, egyenesen az autómhoz. Csakhogy a folyosón valaki elkapta a karom, és berántott egy eldugottabb folyosóra. Nem szoktuk ezt a folyosót használni. Elég szűk volt, és egy kisebb tömeg sem férne át rajta. Két ember is csak úgy tud elmenni egymás mellett, hogyha a falnak nyomódnak.

Rémülten néztem „elrablómra”, és megkönnyebbülve fújtam ki, mikor Ian ismerős arcával találkoztam szembe. A megkönnyebbültségem másodpercek alatt alakult át zavarba.

-   Ian! Mit szeretnél? Egyáltalán mi volt az irodalom óra előtt?!- kérdeztem feszengve, túl közel voltunk egymáshoz. Éreztem, ahogy lélegzete a hajamat csiklandozza.

-   Kay, ne haragudj- kezdte, és hevesen gesztikulált volna, ha lett volna elég helye.- Én tényleg nem akartam, csak olyan természetesen jött. Csak később jöttem rá, hogy mit csináltam.

-   Ian! Hogy jöhetett természetesen, mikor sosem köszöntünk el csókkal?!- kérdeztem immár idegesen.

-   Az nem jelenti azt, hogy én nem akartam évekig az ajkaidat csókolni.- mondta frusztráltan. Miről beszél? Évekig?!

-   Micsoda?- kérdeztem suttogva, majd megköszörültem a torkom.- Nem értem, miről beszélsz.

-   Kay, évek óta szerelmes vagyok beléd, hát nem látod? Majd szétfeszít az ideg, hogy Alekkal vagy! Nem neki kéne melletted lennie, hanem nekem!- mondta, majd idegesen beletúrt a hajába. Egy szerelmi vallomás?! Erre életemben nem gondoltam volna.

-   Ian, neked már mióta ott van Ash és…- mondtam volna, de közbevágott.

-   Ashlynnel csak azért jöttem össze, hogy féltékennyé tegyelek, de aztán jött ez az Alek gyerek, és te odáig voltál érte. Mire bármit tehettem volna, már a karjai között voltál.- mondta már-már kiabálva.

-   Nem tehetek róla, hogy az a fiú, akivel lenni akartam, már mással volt! Nem akartam rád várni, míg meg nem unod Ash-t. Tudod nekem milyen rosszul esett titeket látni nap, mint nap?! Aztán jött Alek, és enyhítette a fájdalmam, majd végül meg is szüntette. Szeretem, és nem csak azért, mert ő volt akkor épp ott. Szeretem, mert jó hozzám, szeret, és mert egy csodálatos ember! Nem teheted ezt velem Ian!- kiabáltam vele.

Kay és Ian

-   Kay, úgy sajnálom…- mondta, majd az arcom két oldalára tette a kezeit. Egyik felem ujjongva bújt volna az érintésébe, a másik viszont eltolta volna. Így, döntésképtelenül csak álltam egyhelyben.- Tudom, hogy elcsesztem nagyon csúnyán… De kérlek, próbáljuk meg…- mondta, és egyre közelebb jött hozzám. Egy lépést hátra léptem, testem a falhoz préselődött. Ian is velem együtt lépett közelebb, így nem volt menekülésem. Ian és a fal közé voltam zárva. Éreztem az illatát, ami elbódított. Nem tudtam tisztességesen küzdeni a hatása ellen. Túlságosan szerettem őt ahhoz.- Kérlek, szerelmem, próbáljuk meg együtt.- suttogta ajkaimnak. Tudtam, hogy rettentően rossz, amit teszek. Felcsendült a fejemben a „józanság” csengettyűje, de mindent elmosott Ian közelsége. Nem tudtam, és nem is akartam eltávolodni tőle. Lassan érintette ajkait az enyémekhez, alkalmat adva rá, hogy tiltakozzak, de nem tettem. Mikor ezt észrevette, bátrabban csókolt, várakozva, hogy visszacsókoljak. Sóhajtva csókoltam vissza. Élveztem, ahogy teste az enyémnek feszül, élveztem, ahogy egyik karját levezeti az oldalamon, és derekamnál fogva húz magához közelebb. Mire észbe kaptam, karjaim a nyaka köré tekeredtek, és úgy húztam magamhoz közelebb. Nem akartam, hogy vége legyen ennek a csóknak, olyan régóta vágytam rá. olyan régóta vágytam Ian-re.

-   Ian?- hallottam egy magas hangot, amit a riadalom még magasabbá varázsolt. Úgy rebbentünk szét, mint két tini, akit rosszalkodáson kaptak… Várjunk csak… Hisz éppen az történt! Szégyenkezve, fölig vörös képpel néztem Ian-re, aki a folyosó végében álló lányra kapra a tekintetét. Követtem a szememmel, és megpillantottam Ashlyn-t, aki könnyes szemekkel nézett Ian-re, majd rám. Szemei kitágultak, mikor rájött, kit is lát.

-   Kay?!- kérdezte suttogva, majd megpördült a tengelye körül, és zokogva futásnak eredt.

-   Menj utána!- szóltam Ian-re rekedten. Ő meg szó nélkül teljesítette kérésem. Égő arccal sétáltam ki a folyosóról, és bűntudatosan szálltam be a kocsimba. Egész úton saját magamat szidtam, hogy hogy lehettem ilyen hülye. Mikor haza értem, és beléptem a nappaliba, nem várt látvány került elém. Anyám a kanapén ült, kezében a telefonnal, és zokogott.

-   Anyu? Mi a baj?- kérdeztem, és mellé térdeltem.

-   Noah…- nyögte, miután rám nézett. Láttam rajta, hogy nem engem lát, nem volt ott velem a nappaliban, gondolatban valahol máshol járt.

-   Anyu! Mi történt Noah-val?- szólaltam meg kissé hangosabban, ekkor rám kapta tekintetét, mintha csak most vette volna észre, hogy hazajöttem.

-   Balesetük volt. Noah és Alek a kórházban vannak…- mondta, velem meg a világ el kezdett forogni. Azt hittem, hogy ott esek össze.

Kórházban vannak?!

-   Melyikben?- kérdeztem, mikor már egy kicsit összeszedtem magam.

-   A katonaiban.- válaszolt, és nekem sem kellett több, rohantam a kocsimhoz, és már hajtottam is a kórházba. Egész úton magamat átkoztam. Biztos voltam benne, hogy amit ma tettem, annak valamilyen módon köze van ahhoz, ami történt a fiúkkal. Biztosan karma, vagy valami! Istenem, miért kellett ennek így történnie?!- kérdeztem magamtól.

Nem figyeltem eléggé az útra, nem is láttam normálisan, az ég szerelmére! Folytak a könnyeim, a világ egy folt lett, tele fájdalommal. Nem vettem és nem is vehettem észre, hogy pirosom volt, én csak mentem előre. Először éreztem, hogy balról hátul elkapta valami a kocsit, majd jobbra néztem, és csak annyit láttam, hogy egy kocsi vészesen közeledik felém.

Felkaptam a karjaimat, hogy védjem valamennyire az arcom.

3… 2… 1… Bumm.

A világ elsötétült előttem. Nem éreztem semmit… Szerencsére még azt az átkozott bűntudatot sem… Kétségem sem volt róla, hogy ez már bizony csak karma lehetett…