14. fejezet

 14. Vallomások

Reggel fáradtan ébredtem, de boldogsággal töltött el a tudat, hogy Alek egész este mellettem volt. Boldogan néztem föl rá, amint békésen alszik, majd hirtelen eszembe jutott, hogy mi történt tegnap. Tegnap, és az előtt. Tudtam, hogy önző dolog, amit teszek, hogy nem mondom el Aleknak, hogy emlékszem mindenre, és a lelkiismeretem háborgott az ellen, hogy elhallgattam, mi történt köztünk Iannal… De igazából nem hazudtam neki. Csak elhallgattam az igazságot… Ami egy kicsit sem könnyít a lelkiismeretemen.

Lelkiismeret… Van nekem olyanom egyáltalán?!

Ha volna, már rég elmondtam volna Aleknak mindent, amint megtörtént, de nem… Én nem mondok neki semmit. Próbáltam azzal nyugtatni magam, hogy csak nem akarom itt a legrosszabbkor fájdalmat okozni neki, és elveszíteni. De tudtam nagyon jól, hogy csak az önzőségem miatt tartottam a szám.

Semmi kétség, nem voltam még kész rá, hogy szerelmem gyűlölettel nézzen rám… Na, de mikor is lehetnék erre készen?! Ez lehetetlen. Nem tudom elmondani neki, holott megvan a joga rá, hogy tudja.

Marcangolt a bűntudat, és megfogadtam magamnak, hogy amint kikerülök a kórházból, elmondok neki mindent Iannal kapcsolatban. Viszont azt nem tudtam, hogy azt elmondjam-e, hogy emlékszem. Nem akartam hazudni, de ha rákérdez, hogy honnan emlékszem, akkor muszáj leszek.

-   Jó reggelt, kedvesem.- köszöntött mély, rekedt hangján. Jóleső bizsergés futott át a testemen, és fölnéztem rá. Nem érdemlem meg! Hát hogy is érdemelhetném meg, mikor ő mindig olyan kedves, és jó hozzám?- gondoltam, de egy kissé megráztam a fejem, hogy ezek a gondolatok kiszálljanak a fejemből, és hogy józanul tudjak gondolkodni szerelmem közelsége ellenére.

-   Jó reggelt!- köszöntöttem.- Jól aludtál?

-   Igen, végre nyugodtan aludtam.

-   Ezt hogy érted?

-   Hát…- mondta, és mintha egy picit elpirult volna. Láttam, hogy zavarba jön, ezért még kíváncsibb lettem. Nem törődtem a tompa fájdalommal, ami testem mindegyik porcikájába belenyilallt, föltámaszkodtam, és közelebb csúsztam hozzá, hogy arcunk egy vonalban legyen. Alek nyelt egy nagyot, majd mély levegőt vett, és a szemembe nézett, úgy mondta:- Az utóbbi hetekben nem tudok aludni, csak forgolódok. Nem tudok nyugton maradni, ha nem vagy a közelemben. Féltelek. Csak akkor tudok pihenni, ha a karjaim között tudhatlak.- mondta. Ez a vallomás mindennél jobban megérintett. Szemeimben könnyek gyűltek. Tudtam már, hogy nem érdemlem meg, és minél kevesebb ideig hazudok neki, annál többet őrizhetek meg ebből a tiszta szerelemből, amivel szeret.

Nem szóltam egy szót sem, gondolkodás nélkül hajoltam hozzá közelebb, ajkaimat az övére tapasztottam, és megpróbáltam minden érzelmemet ebbe a csókba sűríteni. Szerettem Aleket, bármit megadtam volna, ha el tudom vágni az összes érzelmet, és kötődést, ami Ianhoz fűz.

Mikor véget ért a csókunk, a homlokához érintettem az enyémet. nem távolodtam el tőle, mintha fizikai fájdalom lett volna az ebben a pillanatban.

-   Senki nem mondott nekem még ennyire őszintén semmit. Nagyon örülök, hogy velem vagy, hihetetlenül szerencsés vagyok, hogy egy ilyen ember a párom.- mondtam neki, majd megcsókoltam.- Szeretlek, Alek, mindennél jobban.- mondtam neki, és csak annyira húzódtam el tőle, hogy láthassa a szerelmet, és őszinteséget a szemeimben.

Nem mondott semmit, csak közelebb húzott magához, és úgy csókolt, mintha sosem akarna elengedni. Mintha az, ami nekünk megadatott akármikor elveszhetne. Mintha ez a kis buborék akármikor kipukkanhatna, amiben mi vagyunk. Csak ő és én. És milyen igaza volt! Pár hét múlva ki tudja, mennyire fog gyűlölni. Az biztos, hogy nem fog így tartani.

-   Kay, nem akarlak sosem elengedni. Tudom, hogy te nem emlékszel arra, ami nekünk volt, de azt hiszem, hogy most már átérzed. Az nem lehet, hogy a mi szerelmünk ne élne túl egy amnéziát. Hiszek benne, hogy hamarosan teljesen visszatérsz hozzám.

-   Nem akarom, hogy elengedj.- mondtam neki, és úgy tettem, mintha nem is mondott volna semmi többet.

Órákig feküdtünk egymás mellett, beszélgettünk, vagy csak élveztük a másik társaságát. Jött Ana is, majd anyáék is meglátogattak, később egy doki is benézett.

-   Jó napot Miss Johnson! Hogy van? Hogy érzi magát?- kérdezte a doki.

-   Köszönöm, egyre jobban.- válaszoltam.

-   Van egy jó és egy rossz hírem… A jó, hogy úgy néz ki, hogy még a héten hazamehet, pénteken, de csak akkor, ha továbbra is ilyen szépen javul az állapota. A rossz, hogy a bátyja állapota még mindig változatlan.- mondta, és velem fordult egyet a világ. Három nap múlva kiengednek? Hát akkor nem sok idő maradt Alekkal. És Noah? Mi van a bátyámmal?! Miért nem ébred már föl? Lassan hat hete van kómában.

-   Köszönöm, Doktor Úr.- mondtam neki. Nem sokáig maradt, hamarosan kiment, és én egyedül maradtam.

Aleknak haza kellett mennie, ezért meglepődtem, mikor valaki kopogott az ajtón.

-   Szabad.- mondtam, és meglepődtem, mikor az én szőke hajú, kékeszöld szemű démonom dugta be a fejét az ajtón. Ian kérdőn nézett rám, mint aki várja a bebocsájtást.- Gyere csak. Nincs itt Alek.- mondtam fáradtan.

-   Nem igazán érdekel, hogy itt van-e vagy sem.- mondta.

-   Ian. Kérlek.

-   Jó, jó. Amúgy sem miatta jöttem.

-   Hanem?

-   Gondolkoztál már rólunk?- kérdezte, és közelebb jött, majd megfogta a kezem.

-   Nem. Igen. Ah, Ian, miért állítasz ilyen nehéz döntés elé?

-   Mert szeretlek. Nem akarlak megint elveszíteni…

-   Ian, nem tudod azt elveszteni, ami nem a tiéd!- vágtam a fejéhez.

-   Tudom Kay, de egy részem mindig is a magáénak fog akarni. Nem tudlak kizárni a szívemből! És nem is akarlak. Küzdeni, harcolni fogok érted, mert én hiszek bennünk.- mondta.

-   De nincs olyan, hogy mi.- mondtam megenyhülve.

Ekkor már az ágyam mellett kuporgott, és az arcunk egy vonalban volt. Csak 20 centi lehetett köztünk, lehelete csiklandozta az arcom.

-   De van, mindig is volt, és mindig is lesz. A lelkünk mélyén összetartozunk.- mondta, és egyre közelebb araszolt. Alekra gondoltam, hogy ez mennyire fájna neki, de Ian illata összezavarta a gondolataimat.

-   Amikor ilyen közel vagy, nem tudok gondolkozni.- csúszott ki a számon.

-   Akkor ne gondolkodj. Csak adj egy esélyt. Kérlek.

-   Ian… Nem tudom… Alek…- nem tudtam egy rendes mondatot összeszedni. Ian elmosolyodott. Tudta, hogy már csak percek kérdése, és megadom magam neki. Nem volt fer, hogy így kihasználta, hogy milyen hatással van rám. Nem lett volna szabad beengednem.

-   Tudom Kay, de amiről nem tud, az nem fáj neki. És te még nem mondtad el neki, vagy igen?

-   Nem, de… El kell mondanom neki.

-   Ráér még.- ezt az ajkaimnak suttogta, de nem adta meg a kegyelemdöfést.- Most csak mi számítunk. Adj egy esélyt!- könyörögte az ajkaimnak, majd elhúzódott egy picit tőlem. Nekem sem kellett több, testem hamarabb kapcsolt, mint az agyam. Úgy kaptam az ajkai után, mint egy szomjazó a víz után a sivatagban. Csak pár másodpercig tartott, mikor kivágódott az ajtó. Gyorsan elhúzódtam Iantól, akinek csibészes mosolyra húzódott az ajka. Tudta, hogy nagy bajt hozott a fejemre, de nem zavarta. Önző volt, nem érdekelte, hogy kit bánt meg tetteivel. 

Én csak döbbenten néztem az ajtóra. Hihetetlenül dühös voltam Ianra. Nem hittem el, hogy képes voltam megint bedőlni neki. Azt akartam, hogy tűnjön el az életemből, de úgy látszik ebben nem mindig értettem egyet magammal. Félve méregettem az ajtóban álló alakot. Vártam az ítéletet.