16. fejezet

 16. Noah

-   Hogy mi lesz velünk? Őszintén? Nem tudom, Kay… Nekem csak kell egy kis idő. Tartsunk szünetet.- mondta, és bennem megfagyott a vér.

-   Tartsunk szünetet?- suttogtam.

-   Igen. Át kell gondolnom mindent velünk kapcsolatban…

-   Hát… ha te így szeretnéd…- mondtam a könnyeimmel küszködve.- Ha neked így jobb, akkor legyen.

       Alek nem mondott semmit, csak magához húzott, és megcsókolt. Finoman kezdte, de én többet akartam. Nem akartam, hogy elmenjen, és itt hagyjon. Viszont pillanatok múlva eltolt magától.

-   Vigyázz magadra! Majd hívlak, ha átgondoltam mindent.- mondta, és elment.

       Én zokogva temettem az arcom a párnámba, és megállás nélkül csak sírtam, és sírtam. Mikor végre lenyugodtam egy picit, fölhívtam Anát, és megkértem, hogy vigyen be a kórházba Noah-hoz. Muszáj volt vele lennem egy kicsit. Annyira hiányzott.

       Egy óra múlva már Noah szobája előtt álltam, és féltem benyitni. Féltem, hogy mit fogok látni. Azt mondták, hogy nagyon rossz állapotban van. De muszáj támogatnom, így benyitottam, de amint megláttam a bátyámat, elakadt a lélegzetem. Rettenetes volt. Csak feküdt ott az ágyon mintha nem is ő lett volna. Az arcán vágások voltak, de már majdnem meggyógyultak. A keze is tiszta karc volt. De ami a legijesztőbb volt, az az volt, hogy rengeteg cső lógott ki belőle, és, hogy falfehér volt. Épp, hogy egy szikrányi élet volt benne, de az is csak annyira volt elég, hogy ne haljon meg.

       Könnyek gyűltek a szemembe, és sűrűn pislogtam, hogy ne buggyanjanak ki. Nem szabad gyengének lennem, pozitív energiát kell neki sugároznom. Leültem mellé, és megfogtam a kezét. Jéghideg volt.

-   Ó, Noah!- nyögtem.- Kérlek, gyere vissza hozzánk. Mindenki érted aggódik! Nagyon hiányzol, bátyuskám! Szükségem van rád!- mondtam neki, de a hangom remegett.- Emlékszel, hogy régen mennyit hülyéskedtünk?- kérdeztem tőle, és el kezdtem neki mesélni, hogy mi mindent csináltunk, mikor kisebbek voltunk. Az egyik ilyen emlékem négy évvel korábban játszódott…

     „Átlagos hétvége volt, nem volt benne semmi különleges. Noah-val a földön ki voltunk nyúlva a folytonos birkózás, és csikizés miatt. Pihegve vettük a levegőt, és mikor egymásra néztünk kitört belőlünk a nevetés. Mindig ezt csináljuk, amikor itthon van. Bár mostanában egyre kevesebbet jár haza. Volt már rá példa, hogy nem engedték el a suliból hétvégére, mert valami hülyeséget csinált… Hát igen, le se tagadhatná. Tiszta bolond.

A mai nap is azzal kezdődött, hogy berontott a szobámba- persze én még aludtam-, és hangosan felszólított:

-       Kay, ébresztő, hasadra süt a nap!

-       Noaaaah, hagyjál már! Hétvége van! Ilyenkor aludni kell…- nyöszörögtem, miközben a párnámat a fejemre tettem, hogy elsötétítsem a világot, és bátyám hangját is elnyelje kissé. Fáradt voltam. Egész héten táncoltam, elvette az energiám.

-       Na persze. De nem ilyen sokáig…- mondta, de én nem törődtem vele. Ekkor lerántotta rólam a takarót.

December volt, hamarosan megérkezett a karácsony, és ehhez hűen hideg volt. Főleg miután a jó meleg takarót lerántják egy félig alvó emberről. Kipattant a szemem, és összehúztam magam magzatpózba, hátha úgy tudom melegíteni magam. Persze bátyámnak sem kellett több, hangos kacagásban tört ki. Megmarkoltam a párnám, és vártam a tökéletes pillanatot. Megállj csak Noah Johnson, ezért még nagyon megfizetsz!

Hallottam, hogy közelebb jön, valószínűleg meg akart csikizni. Ez volt az én pillanatom. Fogtam a párnám, és meglendítettem. Tökéletes volt, Noah feje pont jó helyen volt, telibe kapta a párnát. Nagy puffanással csapódott hozzá, ő meg a meglepődöttségtől jó pár másodpercig nem csinált semmit. Kiugrottam az ágyból, és szaladtam, nehogy elkapjon, mert tudtam, hogy ezt nagyon meg fogja torolni.

-       Kaylee! Most írtad alá a halálos rendeletedet!- kiabálta, és megindult utánam, hallottam, ahogy dübörög alatta a talaj.

Rohantam, ahogy csak tudtam, de még a folyosó végére sem értem el, mikor rámvetette magát. Elterültem a földön, fölöttem Noah feküdt, önelégült fejjel. A testsúlyával tartott a földön. Egyik kezével próbálta lefogni a kezeimet, de nem tudta, mert folyamatosan mocorogtam. Ki kell szabadulnom mielőtt teljesen harcképtelenné tesz! Ráült a combjaimra, hogy ne tudjam semmiféleképpen sem megrúgni. Nem egyszer járt már rosszul, mert elfelejtette a lábaimat… az emlékek egy pillanatra megmosolyogtattak.

-       Na, mi van, hugi? Min vigyorogsz? Ha jól tudom,- márpedig én mindig mindent jól tudok- akkor nem vagy valami nyerő helyzetben.- mondta, és rám kacsintott.

Nem mondtam neki semmit. Csak csavartam, tekertem alatta magam. Hátha találok egy rést a fogásán. A kezeim éreztem hamarosan kiszabadulnak, Noah-nak két kézzel kellett fognia, nehogy kicsússzanak a fogásából. Hirtelen kinyújtottam a fejem fölé mindkét kezemet. Ha nem akarta elengedni, vagy lazítani a szorításán, akkor följebb kell csúsznia, vagy fel kell emelkednie a lábaimról. Ő följebb csúszott. Pompás!- gondoltam magamban.

Egy határozott mozdulattal megfordítottam a helyzetünket, és én ültem rá bátyám lábaira. Nagy szemekkel nézett rám, bár tudtam, hogy még így sincs esélyem, azért lenyűgöztem egy kicsit. Próbáltam közelebb férkőzni a nyakához, vagy a bordáihoz, hogy meg tudjam csiklandozni, de erősen fogott.

Valaki jött föl a lépcsőn, megnyikordult az egyik lépcsőfok. Bátyám kihasználta figyelmetlenségem, és fordított a helyzetünkön. Mérgesen néztem rá, de ő csak egy mosollyal „válaszolt”.

-       Jajj, drágáim… Még mindig olyanok vagytok, mint kiskorotokban. Ki fogjátok ti ezt nőni valaha?- kérdezte anyu.

-       Miért nőnénk, mikor olyan jó móka?- kérdezte Noah egy angyali mosollyal. Anyu csak megsimította a fejét, miközben elhaladt mellettünk.

-       Anyuu, nem segítenél egy kicsit? szülői kötelezettség a kisebbet védeni.- panaszkodtam bátyám alól. Noah alig bírta elfojtani a mosolyát.

-       Kicsim, én ebbe nem szólok bele, ti kerestétek magatoknak a bajt, intézzétek is el magatok.- mondta. Noah nem bírta tovább, testét rázta a nevetés.

Persze én sem voltam rest, rögtön el kezdtem csikizni, mire még jobban nevetett, és próbálta elkapni a kezeimet. Mikor ez nem sikerült neki, ő is el kezdett csikizni. Egy nagy „nevetésmassza” lettünk. Próbáltuk meggátolni a másikat, de egyikünknek sem sikerült. Persze nem hagytuk abba a másik csikizését, mert azzal föladtuk volna.

Szinte végkimerülésig csikiztük egymást. Mikor végre abbahagytuk, Noah fáradtan terült el mellettem.

-       Miért kellett fölkeltened?- kérdeztem, mikor már szóhoz tudtam jutni.

-       Mert nagyon unatkoztam.- adta meg az egyszerű választ.

-       NOAH!- sipítottam, de utána kitört belőlem a nevetés. Bátyám is velem nevetett.- Olyan hülye vagy!

-       Hát hugi, legalább fölébredtél, és én sem unatkoztam…- mondta miközben megvonta a vállát.

-       Hát, te hihetetlen vagy!- mondtam neki, és belebokszoltam a vállába.

-       De így szeret mindenki.- mondta 1000 wattos mosollyal.”

Órákon keresztül meséltem neki, és egyszer, mintha megrebbent volna a szempillája. Nem voltam benne biztos, és nem akartam beleélni magam semmibe, ezért csak folytattam tovább a mesélést. Körülbelül negyed óra múlva megrándult a szája, mintha egy mosolyt fojtana el. Döbbentem néztem rá, szabad kezemmel megdörzsöltem a szemeimet, hátha kápráznak, és mikor kinyitottam, Noah ugyanúgy feküdt előttem, mozdulatlanul.

-       Mesélek még egy utolsót neked, utána alszok egyet, jó? Nagyon fáradt vagyok, és már kezdek képzelődni is…- mondtam egy fáradt mosoly kíséretével.- Emlékszel, amikor elvittél birkózni? Mármint amikor először mentünk? Te és A…- folytattam volna, de egy gyenge szorítás belém fojtotta a szót. Esküszöm, hogy megmozdult a keze! Nem képzeltem!- Noah? Te hallasz engem?- újabb gyenge szorítás.- Oh, édes Istenem!- mondtam, és elsírtam magam.- Hívok egy dokit, jó? Ez… Ez csodálatos!

Meg sem várva „válaszát”, és nem törődve a saját testi épségemmel, kirohantam a szobából, és a nővérekhez rohantam.

-       Jó napot! A bátyám… Noah Johnson… Ébredezik!- mondtam az egyiknek, és reméltem, hogy tudja, hogy kiről beszélek.

-       Noah ébredezik? Azonnal megyek, de kisasszony csak óvatosan, még ön is csak most lábadozik…- dorgált meg egy kissé.

Nem igazán törődtem vele, visszaszaladtam bátyámhoz, és vártam, hogy most mi fog történni. Percek múlva megérkezett a doki is, és egy gyors vizsgálat után mosolyogva fordult hozzám.

-       Hamarosan magához fog térni.- mondta.

-       És teljesen rendbe fog jönni?- kérdeztem aggódva.

-       Hát, ezt még nem tudom megmondani, de amilyen harcos, megvan rá az esély.- mondta, majd kiment a szobából.

-       Hallottad, Noah? Még hosszú út áll előtted, és remélem, hogy föl akarsz épülni teljesen!- mondtam neki.

Napokon keresztül mindig bent voltam a bátyámnál, és egyre jobban volt. Már tud beszélni hozzánk, és mindenre emlékszik. Sajnos a hosszú kóma miatt még nem nagyon tud mozogni, de egyre ügyesebb. Mivel másfél hónapig volt kómában, ezért a legtöbb sérülése begyógyult. Szóval járhat gyógytornára. Nekem is kell járnom sajnos, és hétfőtől kezdve suliba is kell járnom… Pedig olyan jó volna még egy kicsit a bátyámmal lenni.

Alekkal nem beszéltünk, pedig már egy hét eltelt. Gondolkodtam rajta, hogy fölhívom, és elmondom neki, hogy mi van Noah-val, de nem akartam zavarni.

Egyik nap, mikor bementem meglátogatni Noah-t, el kezdtünk beszélgetni.

-       Na, és merre van Alek? Azt hittem, hogy elválaszthatatlanok vagytok…- mosolygott rám.

-       Hát… Éppen szünetelünk…- mondtam neki kínosan.

-       Hogyhogy? Mi történt?- kérdezte döbbenten. Én elmondtam neki mindent, nem volt értelme hazudni neki.- Hát, Kay, te egy jó nagy barom vagy…

-       Tudom, tudom. Nagyon megbántam, de már nem tehetek semmit. Minden rajta múlik… Amúgy meg, fel kéne hívnod…- mondtam neki.

-       Miért? Én nem akarok neked segíteni ebben, nem érdemled meg, hugi. Bocs.

-       Jajj, te idióta, ilyet sosem kérnék! Fel kell hívnod, mert nem szólt neki senki, hogy fölébredtél, és én nem akarom zavarni…- mondtam neki.

-       Jaa, oké. Akkor add a telefonom.

Vagy negyed órán keresztül beszéltek telefonon keresztül. Persze először Noah csak azt hajtogatta, hogy „Haver, tényleg én vagyok! Nem képzelődsz…” Ezen persze mosolyogtam, mert én sem hinném el, ha nem tudnám, hogy Noah fölébredt.

Gondolkodásomból Noah hangja rántott ki.

-       Beszéltem vele, és ide fog jönni… Gondoltam szólok.- mondta egy mosollyal.

-       Hát, akkor én megyek, magatokra hagylak titeket. Jó szórakozást.- mondtam bátyámnak, közelebb hajoltam hozzá, és megpusziltam, majd kisiettem a szobából. Gyorsan végigmentem a folyosón, és bepattantam a kocsimba. Szegényke nagyon ramaty állapotban lehetett a baleset után, de már megjavították.

Gyorsan hazamentem, és fölsiettem a szobámba. Csak akkor vettem észre, hogy milyen fáradt voltam, mikor bedőltem az ágyamba. Körülbelül öt perc múlva el is ragadott az álom.