23. Fejezet

23. Nagy nap

– Ezt nem hiszem el. – suttogtam, és csak bámultam a papírra. Pár másodperc hallgatás után Ana mérgesen kikapta a kezemből a papírt, és dühösen el kezdte olvasni.

– Hihetetlen, hogy nem vettek fel! Nem is értem, de drágám, ez csakis az ő veszteségük lehet…-mondta, majd mikor a levélnek egy bizonyos pontjához ért, elakadt a szava, hogy aztán egy hatalmas sikkantással a nyakamba ugrott. – Miért nem mondtad, hogy kaptál helyet a meghallgatásra? –kérdezte, miközben a nyakamba csimpaszkodott.

– Mert még én se hittem el. – mondtam neki mosolyogva, és boldogan kedvesem karjai közé bújtam. Két hét múlva lesz a meghallgatásom. – mondtam neki, és ellazultam.

– Gratulálok, kicsim, biztosan sikerülni fog! – bíztatott Alek, és adott egy puszit a homlokomra.

– Mi ez a nagy zsivaj? – kérdezte Noah, miközben ő is bejött a szobámba.

– Kay-t fel fogják venni! – újságolta Ana.

– Ana, hiszen még csak a meghallgatásom lesz. Ne szaladjunk annyira előre. – mosolyogtam rá.

– Kay, mindannyian tudjuk, hogy kiválóan táncolsz, és hülyék lennének nem felvenni. – vágta rá Ana, majd Noah-hoz fordult. – Kicsim, nem megyünk át hozzánk, hogy megnézzük, nekem nem érkezett-e levelem? – kérdezte nagy boci szemeket meresztve bátyámra.

– Hát… - tettette a gondolkozást Noah – lehet róla szó. – mosolyodott el.

– Sziasztok! – köszöntek el tőlünk, miközben kimasíroztak a szobámból.

– Sziasztok! Ana, mindenféleképpen hívj! – kértem.

A bejárati ajtó csapódása jelezte, hogy magunkra maradtunk Alekkal. Kedvesem a nyakamba puszilt, a lehelete csiklandozta az érzékeny bőrt.

– Hol is tartottunk…?

Egy óra múlva kitartóan csörgött a telefonom, de fogalmam sem volt, hogy hol hagytam.

– Ne tedd le, ne tedd le! – fohászkodtam a hívóhoz, miközben sután a telefonomat kerestem. Végül megtaláltam a nappaliban a kanapé egyik párnája alatt. Gyorsan megnéztem, hogy ki hív, és fel is vettem.

– Na, végre felvetted! Mi tartott ennyi ideig? Tudod mit, nem is akarom hallani! – nevetett Ana a telefonba.

– Úgy érzem, hogy jó hírt fogsz velem közölni… - mosolyogtam a telefonba.

– Ugyanazon a napon lesz a felvételi meghallgatásunk! – sikította a telefonba.

– Ez csodálatos, Ana! Gratulálok! Örülök, hogy ott leszünk egymásnak. – mondtam, majd egy pár percnyi csevegés után letettük a telefont.

A felvételiig való két hét hihetetlenül gyorsan eltelt, mivel mind a ketten rengeteget gyakoroltunk. Úgy döntöttünk, hogy Ana-val közösen adunk elő egy darabot, ami nagy rizikó, hiszen ez nem megszokott. Engem fognak behívni előbb, és valami csoda folytán Ana utánam kapott időpontot a meghallgatásra. Összesen tíz percünk lesz az előadásra, mivel minden embernek öt percet adnak maximum. Összevágtunk két dalt, egy lassabbat, és egy gyorsabbat, A lassúval fog kezdődni az előadás, majd a közös résznél átváltunk a gyorsra, végül Ana fogja lezárni a lassúval.

Csak reménykedni tudunk, hogy nem kötnek bele abba, hogy önkényesen összevontuk az előadásunkat, de szerettük volna megmutatni nekik, hogy ketten mire vagyunk képesek.

Már csak pár perc volt az indulásig, és tiszta ideg voltam, mindent elpakoltunk mind a ketten. Táncruha, és cipő. Törölközőt is tettünk el, hogy le tudjunk zuhanyozni az előadás után. Pár órával hamarabb fogunk odaérni, hogy be tudjunk jelentkezni és, hogy gyakorolhassunk, hogy mire odakerülünk a színpadra készen álljunk a fellépésre.

Ana vezet, én pedig az anyósülésen ülök, és beteszem a koreográfiás CD-t, hogy rá tudjak hangolódni a zenére, és minden egyes mozzanatot tökéletesen felelevenítsek magamban.

Becsukott szemmel gyakorlom a darabot, miközben néha kisebb mozdulatokat teszek. Minden táncos így készül fel, ha nincs helye vagy ideje ténylegesen elpróbálni a darabot.

– Be fogsz golyózni, ha egész nap ezt hallgatod…- mondja Ana, aki teljesen nyugodtan vezet tovább.

– Tudod, hogy milyen fontos ez számomra, Ana…- morgom, de tudom, hogy csak viccel. – Tudod, vehetnéd egy kicsit komolyabban.- cukkolom, holott tudom, hogy 100%-ot fog nyújtani a színpadon már csak azért is, hogy az én előadásomat ne rontsa el. – Szerinted nem lesz probléma, hogy egybevontuk a két előadást?

– Nem hiszem. Művészeti iskolába jelentkezünk. Muszáj kreatívnak lennünk, és néha áthágni a szabályokat. Bár ezzel nem szegünk meg semmilyen szabályt. Utána néztem. – mondja, miközben kiteszi az indexet, és lefordul a főútról.

– Remélem, hogy nem fognak elutasítani emiatt. – pusmogom, és ismét a zenére koncentrálok.

Csak egyszer tudom végighallgatni a számot, és már meg is érkezünk. A szívem a torkomban dobog, a gyomrom elnehezül.

Kivesszük a cuccainkat a kocsiból, és elteszem a CD-t a tokjába, majd a táskámba csúsztatom. Mielőtt belépnénk az épület bejáratán, nagy levegőt veszek, és ránézek Anára. Ő biztatóan tekint rám, de látom, hogy már ő is izgul. Megfogom a kezét, és megszorítom egy kicsit, majd így lépünk be a bejáraton.

Ana a recepcióhoz vezet bennünket, és elintézi a dolgokat. Nekem alig működik az agyam, már csak a koreográfia jár a fejemben, robotpilóta üzemmódba kapcsolok, és semmire sem emlékszem, hogy mit írtam alá, vagy, hogy mit mondtak.

Mikor megkapjuk a próbatermet, nagyot lélegzek, és gyorsan átöltözök. Ana követi a példámat. Mind a ketten táncdresszben vagyunk, bőrszínű harisnyát viselünk, és balettcipőt.

Rövid hajamat, amit nyár elején vágattam le ismét, szabadon hagyom, míg Ana szoros kontyba fogja össze. Egy tincse sem szabadulhat ki a frizurájából, erről még otthon gondoskodott.

– Hát akkor hajrá!- mondom, és elkezdünk próbálni.

Két óra alatt többször is elpróbáljuk az előadásunkat, és minden alkalommal remekül sikerül, nekem azonban mindig van valami kifogásom, ami miatt nem hagyhatjuk abba a gyakorlást.

– Kay, ez tökéletes már, csak beképzeled, hogy vannak benne hibák, ne legyél ennyire maximalista! – mondja Ana, miközben kikapcsolja a HI-FI-t. – Pihennünk is kell, nehogy ott a fáradtság miatt ne sikerüljön jól. Igyunk egy kis vizet, és együnk egy almát.

– Már csak negyed óránk van hátra, azt gyakorlással kéne töltenünk…- mondom neki, de engedem, hogy lehúzzon maga mellé.

– Ne aggódj, tökéletesen fog sikerülni. – mondja, és beleharap az almájába.

A gyomrom hálás, mikor az első falat almám lecsúszik a torkom, és csak akkor jövök rá, hogy milyen éhes is voltam igazából.

A hátralévő negyed óra gyorsan eltelik, és már csak arra eszmélek, hogy el kell indulnunk, ha nem akarunk késni. Pár percet kell várnom a függönyök mögött, míg az előttem lévő diák eltáncolja az ő előadását, majd engem szólítanak. Ana megfogja a vállamat, és rám mosolyog.

– Jó leszel. Jók leszünk. – mondja.

– Sok sikert. – suttogom vissza, és görcsben álló gyomorral megindulok a színpad elejére.

– Jó napot, Miss Johnson! Van valami kérdése? – kérdezi a három tanár közül a középső. Gyönyörű nő, szőke haját fölfogta épp úgy, mint Ana, és zafírkék szemei még innen is a vesémig hatolnak. Szigorúan néz ki, gyönyörű fehér ruhát visel, mégis, mintha bármelyik pillanatban készen állna arra, hogy fellépjen a színpadra, és a lelkét is kitáncolja.

– Nincs, Asszonyom.

– Nos, akkor. Az Öné a színpad. Használja ki. – mondja, és elfoglalja a helyét. Visszalépek pár lépést, hogy ne álljak annyira a színpad szélén. Lehunyom a szemeimet, beállok a kezdőpozicióba, és várom, hogy elinduljon a zene.

Ideges vagyok, rettentően, de amikor az első akkord elhangzik, a testem követi a dallamot, és az agyam kikapcsol. Nincs már más, csak a zene, és én. Csak a dallam, ahogy végigáramlik rajtam. Mikor kezd gyorsulni a tempó, Ana beszalad a színpadra, és egyesülünk. Gyönyörű koreográfiát találtunk ki, és csak reménykedni tudok benne, hogy a tanárokat is meggyőzzük vele.

Már csak pár ütemem van hátra, és mikor vége van az én részemnek, kecsesen kiszaladok a színpadról, és a függöny mögül nézem, ahogy Ana táncol.

Kecses minden egyes mozdulata, és látszik rajta, hogy teljesen rá van hangolódva a zenére.

Rápillantok a zsűrire, de nem tudok leolvasni az arcukról sok mindent. Az látszik, hogy a két szélső meglepett. Nem tudják hova tenni, hogy mi történt az előbb, de a középső tökéletes pókerarcot ölt magára. Jegyzetel, és amikor feltekint, Ana-t figyeli. Nem zökkentette ki az, hogy másik diák van a színpadon, ő a táncot értékeli, miközben mutatóujjával ütögeti az alsó ajkát.

Mikor az utolsó akkord is elhangzik, Ana befejezi a táncot, és megáll a végpózban. Várok pár pillanatot, és felmegyek mellé a színpadra.

– Miss Johnosn, kérem magyarázza el nekünk, hogy miért tartott ilyen sokáig az előadása, és, hogy mit keres itt ez a hölgy. Öt perces csúszásban vagyunk, és nem hiszem, hogy Miss Stone örül annak, hogy megvárakoztatjuk. – mondta szúrós szemmel.

– Asszonyom, a koreográfiát Miss Ana Stone-nal találtuk ki, és egybe vontuk, mert kisgyermek korunk óta együtt táncolunk. – mondtam tisztelettudóan.

– Szóval Ön Miss Stone? – fordult immár Ana-hoz.

– Igen, Asszonyom. Tudjuk, hogy nem szokványos dolog, ha két diák összevonja a felvételi előadását-

– Igazából, nem történt még ilyen, mióta itt dolgozom.- vág közbe a nő. – Mi ösztökélt titeket arra, hogy mégis így tegyetek?

– Szerettük volna megmutatni, hogy milyen, amikor együtt táncolunk. Kihozzuk egymásból a legjobbat, és éltünk a művészet szabad kreativitáshoz való jogával.

– Minden tiszteletem, Asszonyom, nem akarunk felfordulást okozni, csak a legjobb formánkat akartuk nyújtani. – veszem át a szót.

– Rendben van.- mondja, és kétszer megüti az alsó ajkát. Gondolkozik- jöttem rá. – És mi történik akkor, hogyha nincsenek egymás mellett? Akkor milyen formájukat nyújtják? – kérdezi.

– Próbáljuk a legjobbat, Asszonyom. – válaszolom.

– Azért építettünk a koreográfiába szólókat, hogy megmutassuk. – teszi hozzá Ana.

– Köszönöm, elmehetnek. – mondja, és int, hogy távozhatunk.

Sziasztok,

meghoztam a 23. fejezetet, remélem tetszett. 

Puszi, 

Yvi (: