Ana-val mind a
ketten gyorsan lesiettünk a színpadról, és felkaptuk a cuccainkat a
backstage-ről. Egy szót sem szólt egyikőnk sem. Túl ideges voltam ahhoz, hogy
beszéljek, Ana pedig ismert annyira, hogy ne beszéljen hozzám, amikor ilyen
állapotban voltam.
Bementünk az
öltözőbe, és visszaöltöztünk a hétköznapi ruháinkba. Ana egy gyönyörű fehér
ruhát viselt, hozzáillő szandállal, míg én kényelmesre vettem a figurát, és az
egyik kedvenc rövidnadrágomat vettem fel egy egyszerű fekete kerek nyakkivágású
pólót vettem fel. Miután felhúztam a fekete cipőmet, felkaptam a piros kockás
flanelinget, és a derekamra kötöttem.
Hajam össze-vissza
állt, de miután át fésültem az ujjaimmal, már rendezettebben állt. Ana szőke
hajzuhatagát leengedte, így az hullámokban omlott a hátára. Mind a ketten a
hajunkba tűztük a napszemüvegünket, majd kiléptünk az öltözőből.
Éreztem, hogy Ana
már alig várja, hogy megbeszéljük az előadásunkat, ezért egy nagy sóhajjal
fordultam felé.
– Mondd, mit
szeretnél? – kérdeztem.
– Szerinted hogy
fog dönteni? Nagyon mérgesnek látszottak… Nem is tudom, Kay, lehet, hogy nem
kellett volna… - hadarta, de leállítottam.
– Ana, ne vedd át
a szerepemet. Az aggódás az én dolgom. Ne parázz, jók voltunk. Pár hét múlva
megtudjuk az eredményeket is. – mondtam neki, ő pedig kissé megnyugodott.
Sajnáltam már, hogy megtiltottuk a fiúknak, hogy eljöjjenek velünk. Annyira
hiányzott Alek, hogy lelket öntsön belém. – Bárcsak itt lennének a fiúk. –
sóhajtottam, és Ana egyetértőn nézett rám.
– Tudom, én is
gondoltam már rá, hogy jobb lett volna, ha engedjük nekik, hogy jöjjenek… -
tette hozzá.
– Hát szerintem se
kellett volna olyan makacsnak lennetek! – hallottunk egy ismerős hangot
mögülünk, és mind a ketten egyszerre pördültünk meg, és mind a kettőnknek
mosolyra húzódott az ajkunk. Noah állt a recepciónál, barna haja össze-vissza
állt. Kissé csalódottan indultam meg bátyám felé, Ana viszont visítva ugrott
Noah karjaiba. Ő nevetve kapta el, és vigyorogva nyomott csókot barátnőm
ajkára.
– Jól van, jól
van, hagyjátok már abba… - morogtam, de ekkor valaki elkapta a derekamat, és én
ijedtemben vagy egy métert ugrottam. Ismerős nevetés ütötte meg a fülemet, mire
a szívem megdobbant.
– Azt hitted, hogy
otthon fogok ülni ahelyett, hogy itt lennék? – kérdezte Alek. Hangja mélyen
zengett, lehelete a fülemet cirógatta. Jóleső borzongás futott végig a
testemen.
– Kedves, ezért
még számolunk! – mondtam neki az ijesztésre célozva, miközben megfordultam a
karjai között. Mosolyogva nézett rám azzal a csíntalan mosollyal, amit úgy
imádtam.
– Már alig várom!
– vágta rá, és lecsapott az ajkaimra. – Nagyon ügyesek voltatok! – súgta, mikor
elváltunk egymástól.
– Tessék? Láttátok
az előadást? – kérdeztem, mire ismét megajándékozott kedvenc mosolyommal, és
bólintott egyet. – De… Hogy?
– Az legyen a mi
titkunk… - mosolygott, majd megindultunk a gerlepár felé. Ana és Noah kacagott
valamin, és barátnőm a könnyeit törölgetve fordult felénk.
– Kay, ezt
hallanod kell! – mondta, miközben levegő után kapott.
– Majd elmeséled
neki, miközben ebédelünk, jó? Farkas éhes vagyok. – panaszkodott bátyám, mire
mindannyian felnevettünk. Hát persze, Noah mindig éhes…
– Hova menjünk? –
kérdeztem, miközben elindultunk az autónk felé.
– Nekem mindegy,
csak együnk. – nevetett Noah.
– Ismerek erre egy
jó helyet. – szólt Alek, majd megfogta a kezemet, és elindult velem az autóm
felé. – Gyertek utánunk. – mondta Noah-nak, aki csak bólintva terelte el Ana-t
az autójuk felé.
– Ugye tudod, hogy
nem te fogsz vezetni? – kérdeztem tőle mosolyogva, és feloldottam a zárat. Alek
átkarolt hátulról, és az állát a vállamra helyezte.
– Kedvesem, nem
ismered a környéket. Sokkal könnyebb lenne, ha én vezetnék. – búgta, mire szem
forgatva fordultam meg.
– Alek, mondhatnád
is az utat. – mosolyogtam rá.
– De az nem olyan
élvezetes. – biggyesztette le az ajkát.
– Hagyd abba. –
mosolyogtam rá, és megfogtam az arcát két oldalról, de ő még mindig úgy nézett
rám. – Ne kínozz. – kértem, és megcsókoltam. Immár mosoly bujkált a szája
sarkában, de még mindig lebiggyesztett ajakkal nézett rám. – Kérlek. –
kérleltem ismét, és újból megcsókoltam.
Hangos dudálás hangzott
a közelünkben, mire szétrebbentünk, és mérgesen néztem a bűnösre. Természetesen
Noah vigyorgó képével találtam szembe magam, mire felsóhajtottam.
– Mi lesz már?
Éhen halok, amíg ti itt húzzátok az időt! – nyafogott.
Duzzogva adtam oda
Aleknak a kulcsot, és szálltam be az autóba. Kedvesem is gyorsan beszállt, majd
beindította az autót. A kezem után nyúlt, összefűzte az ujjainkat, majd lágy
csókot nyomott rá.
– Hát, akkor
induljunk. – mosolyogta, majd kitolatott a parkolóból.
Már csak pár hét
volt hátra a nyárból, mi pedig egyre izgatottabban vártuk, hogy megérkezzen a
levelünk, amiben kimondják az ítéletet.
Minden egyes nap
izgatottan vártuk, hátha érkezik valami, és minden egyes napon csalódottan
tértünk vissza a nappaliba. Az egyik napon viszont, Már csak két hét volt hátra
augusztusból, amikor érkezett egy levél. Izgatottan fordítottam magam felé,
hogy lássam, kinek érkezett, de csalódottan vettem észre, hogy Noah neve áll
rajta. Visszaballagtam a szobába, és bátyám kezébe nyomtam.
– Mi ez? –
kérdezte kíváncsian.
– Nem tudom. –
vontam meg a vállamat.
– Ő érdeklődve
bontotta ki, és tanulmányozta a szöveget. Alek előhúzott a táskájából egy
hasonlót, majd cseréltek, mikor Noah végzett az olvasással.
– Mind a ketten
összenéztek, és biccentettek egyet. A mosoly eltűnt az arcukról, és komolyan
fordultak hozzánk.
– Mi áll a
levélben? Kitől jött? – kérdeztem ijedten, mert egyikőjük sem szokott ilyen
komoly lenni. Átkoztam magam, hogy nem néztem meg a küldő nevét.
– A katonaságtól
érkezett a levél. – mondta Noah letörten.
– Nem. –
suttogtam.
– Mondd, hogy nem!
– zokogta Ana.
Én is a sírás
határán voltam, de mikor láttam az arcukon a beletörődést, kibuggyant az első
könnycseppem. Zokogva vetettem magam Alek karjaiba, Ana immár Noah ölében ülve
zokogott.
– Nem lesz semmi baj. –
suttogta Alek, miközben a hajamat cirógatta.
Ana ruhája
Kay ruhája
Sziasztok!
Remélem, hogy tetszik a fejezet.
Yvi (:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése