7. fejezet

 7.  Birkózás

Csak nézett rám kemény arccal és tekintettel.

Mit keres itt? Hozzám jött? Beszélni akar?- tettem fel magamnak a kérdéseket, de már nem tudtam megválaszolni, ugyanis Ian megfordult, és elindult abba az irányba, ahonnan jött.

-  Ian! Várj!- kiáltottam utána, mire megállt, és lassan megfordult. Közönyösen nézett rám, és mire odaértem hozzá, láttam egy kis megvetést a szemeiben. – Mit keresel itt?- kérdeztem tőle indulatosan. Ő csak ne vessen meg engem!

-  Beszélni akartam veled, de úgy láttam, jobb társaságod akadt.- mondta ő is indulatosan, ami felnyomta bennem a pumpát.

-  És miről akartál velem beszélni? Hogy mennyire megalázó volt, hogy egy hónap sem kellett, máris másnak csapod a szelet? Még csak nem is szóltál, hogy van valaki más. Úgy ért, mint a hideg víz!- ekkor már kiabáltam vele.

-  Nem.- mondta egy kicsit megszeppenve. – Rólunk akartam veled beszélni…- nyögte végre ki.- El akartam mondani, hogy még mindig ugyanazt érzem irántad, erre itt enyelegsz egy olyan sráccal, akit még csak nem is ismersz? Hányszor találkoztatok? Hm? Úgy nézel ki, mint aki… Nem is tudom. Honnan szedted ezt a ruhát?!

-  Semmi közöd nincs hozzá. Te éled a saját életed, hagyd, hogy én is ezt tegyem!- üvöltöttem a képébe. – Hogy mersz itt vádaskodni, mikor te sem vagy különb? Ma, mikor beszélni akartam veled, az még hagyján, hogy a képem előtt smároltatok, mikor tudod, hogy jelentesz számomra valamit, de még csak nem is szóltál neki, hogy maradnál öt percig beszélni. A ruhámmal meg semmi baj sincs!- mondtam, de azért a kardigánt jobban összehúztam magam előtt.

-  Ha jelentek számodra valamit, miért találtalak más karjaiban? És ez a ruha nagyon is rossz! Túl sokat mutat! Anyádék hogy engedtek ki ebben a szerelésben?!- kérdezte.

-   Mert a te karjaid már foglaltak!- mondtam neki.- Ne várd el, hogy csak, mert érzek irántad valamit, megáll az életem! Nem akarok folyton utánad sírni.- bukott ki belőlem.

-  Utánam sírni?- kérdezte összezavarodva.

-  Visszatérve, nem tudsz rólunk beszélni. Nincs olyan, hogy mi.- mondtam neki zokogva.- Nem is volt. – suttogtam, és haza szaladtam. Arcomon patakokban folytak a könnyek, fekete csíkokat húzva maguk után. Bevágtam az ajtót úgy, hogy még a falak is beleremegtek, és fölszaladtam az emeletre.

Másnap alig tudtam kikelni az ágyból. Csak feküdni akartam. Nem akartam Iannal találkozni. Főleg nem úgy, hogy óráink is vannak együtt.

Tekintetem a tegnapi csokrokra révedt, és Alek jutott eszembe, és ez adott erőt, hogy kikeljek az ágyamból. Nem akartam Ianre gondolni. Nem akartam szomorkodni miatta. Csak Alekre akartam gondolni, és örülni.

Lassan felöltöztem, és elkészültem, hogy suliba mehessek.

Lassan teltek az órák, de mikor ebédkor Anának meséltem a randiról, láttam Ian tekintetét, ahogy megkeményedik, és mereven ül. A lányok olvadoztak, hogy milyen úriember.

-  Kay, hidd el, nála keresve sem tudnál jobbat magadnak találni.- mondta Ash.

-  Igen Ash, egyet értek.- mondtam, de közben Ian szemeibe néztem. – bocsássatok meg, de most mennem kell.- mondtam a beszámoló végén, és elmentem a tanterembe. Még volt vagy húsz perc az ebédből, de nem tudtam Ian társaságában tovább lenni. Megcsináltam a spanyol házit, tökéletesítgettem, majd mikor már nem volt mi csinálnom, elővettem a tartalék könyvet a táskámból, és olvasni kezdtem. Elmélyülten olvastam, és ijedten rezzentem össze a csengő hangjára. Már csak ezt az órát kell túlélnem, és mehetek haza.- gondoltam.

Mikor Ian bejött a terembe, vacillálva ült le mellém. Arrébb vettem a táskámat, amit direkt a helyére raktam jelezve, hogy nem akarom, hogy mellém üljön, de nem vette figyelembe.

-  Kay… - mondta felém fordulva, de nem törődtem vele. – Beszéljük meg.- kérlelt, de nem akartam vele beszélni. Eleget beszéltünk tegnap.

Az óra lassan telt, mintha évekig tartott volna, és éreztem magamon Ian tekintetét. Egyszer sem néztem rá, és ignoráltam, amire nagyon büszke voltam, hiszen nehéz volt megállni. Mikor kicsöngettek, nagyot lélegeztem, és kisiettem az ajtón. Alig vártam, hogy hazaérhessek, és rávethessem magam a csokis dobozos jégkrémnek.

Mikor hazaértem, úgy tettem, ahogy elterveztem. Szobámban ettem a jégkrémet, és zenét hallgattam. Már a sokadik kanállal ettem, mikor megfájdult a fejem.

-  Aaaaah, agyfagyáás!- nyöszörögtem, de ez nem vette el a kedvem. Továbbra is majszoltam a hűvös boldogságot.

Noah jött be a szobámba, és értetlenül nézett rám, amit én viszonoztam. Egyszerre szólaltunk meg, így nem értettük, hogy a másikunk mit mond.

-  Mit szeretnél?- kérdeztem tőle.

-  Miért zabálsz jégkrémet? Így jössz edzeni?- kérdezte ruhámra mutatva.

-  Ó, basszus elfelejtettem…- mondtam miközben nagyot sóhajtottam. – Muszáj mennem?- néztem rá nagy szemekkel.

-  Igen. Megegeztünk. – mosolygott rám, és belemártotta az ujját a már olvadozó jégkrémbe. – Hmm, fincsi. Na, készülődj, tíz perc, és indulunk.- parancsolt rám.

Nagyot sóhajtva összeszedtem magam, és felhúztam valami kényelmes edző cuccot. Lementem a lépcsőn, és felvettem a sportcipőm. Tükör elé álltam, és összefogtam a hajam, amennyire bírtam.

-  Indulhatunk?- kérdezte Noah.

-  Igen.- mondtam egy nagy sóhaj mellett.

Mikor odaértünk, láttam, ahogy a fiúk birkóznak, és eléggé kegyetlennek nézett ki, pedig csak gyakoroltak. Egymással szemben kezdték görnyedt háttal, behajlított lábakkal, és mikor megkapták a jelet, próbálták vállra fektetni a másikat. Egyik ilyen kezdésnél az egyik srác, aki nagyon ismerős volt nekem, megfogta ellenfele lábát, és egy határozott mozdulattal kirántotta alóla azt. Szegény srác nagyot huppant a szőnyegen, és a másik fölé kerülve fogta le, és a vállát a szőnyegnek nyomta. Látszott rajta, hogy nagyon ügyes, már csak a testtartásán is, ahogy mozgott, mint egy párduc. Okosan, és megfontoltan cselekedett, de mégis, mintha ösztönösen csinálta volna. Mikor leszámolták az öt másodpercet, felkelt ellenfeléről, és kezet rázott vele. Mikor megfordult, és láttam az arcát, úgy csapott meg a felismerés, mint a villám. Alek volt az. Ő is meglátott engem, és mosolyogva jött oda hozzánk.

-  Sziasztok.- köszönt vidáman.

-  Szeva’ Haver!- köszöntötte Noah, én meg csak egy „Szia”-t rebegtem el. Nagyon meglepődtem, hogy itt van, és hogy látni fogja a bénázásaimat… - Elhoztam Kay-t, hogy tanuljon egy kicsit.- vigyorgott bátyám, mire olyan vörös lettem, mint egy paradicsom.

-  És kitől fog tanulni?- kérdezte bátyámat heccelve. – Te csak elrontanád azt, amit tud.- kacagott Alek.

-  Haveer, rossz emberrel kezdtél ki.- mondta Noah önelégülten, majd a szivacs felé intve fejével kihívta Alekot.- Amelyikünk nyer, az tanítja.- mondta.

-  Héhéhé! Ebbe nekem nincs is beleszólásom?- vágtam közbe.

-  Nincs!- vágták rá mindketten, majd kezdetét vette a küzdelem.

Izgatottan néztem, ahogy küzdenek, mert nagyon kiegyensúlyozott volt a küzdelem. A fiúk a teremből mind köréjük gyűltek, és mind másnak szurkolt. Még fogadtak is. Sokáig tartott, amíg birkóztak, de végül Noah került a földre. Szívem nagyot dobbant, hogy most mi lesz. Hogy fog Alek engem tanítani? És egy kicsit kínosan éreztem magam. Alek csillogó tekintettel nézett rám, és éreztem, hogy ha nem motiválta volna, hogy ő akar engem tanítani, még mindig a szőnyegen birkózna.

Testvérem szitkozódva kelt fel a szőnyegről, és hajtotta el a már pénzt cserélő fiúkat.

-  Hát úgy látszik, hogy Alek fog tanítani…- mondta testvérem. Még csak nem is bántotta a dolog… Na jó, ez így nem igaz. Eléggé zavarta, hogy nem sikerült megvernie Alekot, de az nem zavarta, hogy nem ő fog engem tanítani.

-  Készen állsz? –kérdezte Alek, mikor odaért mellém.

-  Nem is tudom… mintha fájna egy kicsit a térdem…- mondtam, és odakaptam, mintha tényleg fájna. A hatás kedvéért még sántítottam is.

-  Kay, mind a ketten tudjuk, hogy semmi bajod sincs.- mormolta a fülembe. Meleg lehelete csiklandozta a nyakam, amitől libabőrös lettem.

-  De… én még az alapokat sem tudom… és… - hordtam össze minden hülyeséget.

Alek megfogta a kezem, és egy elhagyatottabb szőnyeg felé indultunk. Lerakta a cuccait, és magyarázni kezdett. Próbáltam figyelni mindenre, amit mondott, de nem nagyon értettem.

-  Várj… Gyakorlatban könnyebb magyarázni…- mondta. – Megállsz velem szemben, behajlítod a térded, és a hátad is, hogy készülhess rá, ha ki akarnám rántani a lábad.- magyarázott, miközben bemutatta a helyes állást. – Nagyobb terpeszben állj, mert így könnyen ki lehet mozdítani az egyensúlyodból. Így jó. – mondta elismerően. – mikor meghallod a jelzést, akkor vagy támadsz, vagy védekezel. Most védekezz. Megindulok feléd, és próbáld meg kivédeni, amit csinálni akarok.- mondta, és egy pillanat múlva már támadott is. Lassított a tempóján, éreztem, hogy simán a földön köthetnénk ki másodpercek alatt, de tényleg tanított, és boldog voltam, hogy teljesíteni tudtam, amiket mondott. Dicsérgetett közben, amitől csak még jobban hízott a májam.

-  Ügyes vagy.- dicsért meg. – Most próbálj meg úgy kivédeni, hogy nem mondom, hogy mit csinálj.- mondta mosolyogva.

-  Rendben.- mondtam egy kicsit aggódva.

Belekezdtünk, és próbáltam mindenre emlékezni, amit mondott. Elég sokáig húztam, és volt egy olyan érzésem, hogy most is, mint az előbb Noah és Alek meccsénél, figyelnek minket. Ez egy pillanatra elterelte a figyelmem, és csak arra eszméltem fel, hogy kicsúszik a talpam alól a talaj, és hanyatt vágódtam. Nem éreztem különösebb fájdalmat, de a levegőben eltöltött időből kiindulva, nagyot zuhanhattam. A fiúk egy emberként szisszentek fel. Alek pedig már rajtam is volt, vállaimat a szőnyeghez nyomva. A fiúk üdvrivalgásban törtek ki, ami miatt ismét elpirultam, Alek meg csak mosolyogva kacsintott rám.

Hamar fölkelt rólam, és felsegített. Elküldte a fiúkat, hogy inkább ők is gyakoroljanak, és tovább magyarázott. Most éppen azt magyarázta, hogy hogy lehet a földön helyet cserélni.

-  Csak ki kell billentened az ellenfeled az egyensúlyából, és fordítasz is rajta egyet.- magyarázta, de mikor gyakorlatban próbáltuk, nem volt olyan könnyű. Eleinte még hagyta, hogy megfordítsam a helyzetet, de mindig gyorsan fordított a kockán, és egyre nehezebben ment megint magam alá gyűrnöm. Próbáltam koncentrálni arra, amit mond, és úgy cselekedni. Mikor már a vége felé járhatott az idő, élesen játszottunk egy meccset.

Magabiztosabbnak éreztem magam, mint az elején, és tovább bírtam annak ellenére, hogy már eléggé el voltam fáradva. Megint éreztem, hogy figyelnek minket, és szurkoltak nekem.

-  Gyerünk kiscsaj, megy ez, verd már meg, hogy ezzel cukkolhassuk…- hallottam a tömegből.

Percekig birkóztunk, mikor megint a földön kötöttem ki. Kattogott az agyam, hogy hogyan billentsem ki az egyensúlyából, de sehogy sem sikerült. Végül egy szabálytalan módszert alkalmaztam. Közelebb húztam magamhoz azt a gyönyörű fejét, mintha meg akarnám csókolni. Készségesen hajolt közelebb hozzám, hogy ajkaink egymásra találjanak, de ekkor fordítottam a helyzeten, és én kerültem fölé.

A fiúk kiabáltak, nevettek, és gratuláltak, majd egyszerre kántálták, hogy „Menjetek szobára!”. Én ismét vörös fejjel néztem Alekra, aki csak annyit mondott:

- Boszorka!- majd magához húzott egy csókra. 

Kay ruhája.

Kay edzős ruhája.