1. Fejezet

1. Megcsaltak!

Lélekszakadva rohantam az ebédlőbe. Nem tudtam elhinni, hogy a pletykák igazak! Tőle kellett hallanom! Berohantam az ebédlőbe, és megláttam szőke fürtjeit. Épp az ebédjét kapta ki, és fizetni ment. Előretolakodtam, pont akkor, mikor megfordult, hogy leüljön a szokásos helyünkre. Mikor meglátott, kék szemei rám mosolyogtak egy pillanatra, de elkomolyodott, amint meglátta, hogy milyen feszült vagyok. Rögtön észrevette, hogy van valami baj. Közelebb jött, és megfogta a kezem, így most egy kezén egyensúlyozta a tálcát.

-   Kicsim, mi a baj?- kérdezte.

-   Igaz, vagy sem?!- válaszoltam kérdéssel. Feszülten vártam a válaszára, és nagy erőfeszítésembe telt, hogy ne rántsam el a kezem az övéből.

-   Miről beszélsz?- kérdezett vissza értetlen arccal.

-   Tudod jól, hogy miről beszélek!- kiáltottam fel, és az égbe emeltem a kezeimet.- Igaz vagy sem, amit pletykálnak?- szembesítettem a kérdéssel, mellyel immár teljesen tisztában volt. Nem akartam hangosan kimondani: „Igaz vagy sem, hogy megcsaltál egy pompon lánnyal, míg én egy hétig távol voltam?” Egy pillanatra elmosolyodott, mintha csak viccnek szántam volna a kérdést, majd döbbenet ült ki az arcára.

-   Ugyan! Ugye nem hiszel egy pletykának?- kérdezte immár idegesen.

-   Azért kérdezlek téged. Kérlek, felelj!- mondtam, az idegességtől dobolt a fejem.

-   Nem igaz.- mondta, de nem nézett a szemembe. A padlót fixírozta.

-   Hazudsz! Még a szemembe sem mersz nézni!- rivalltam rá. Ekkor fölkapta a tekintetét, hogy lássa, hogy most mit fogok tenni. Jobb tenyerem hatalmasat csattant a bal orcáján, kicsit megingott a hirtelen ütéstől. Karjáról a tálca fejest ugrott, és ebédje a földön terült szét. Dühömben meglepődni sem tudtam hirtelen felindulásomtól, de Jessie annál meglepettebbnek nézett ki. Megindultam felé, és tajtékoztam a dühtől.- Ezt NEM hiszem el! Hogy tehetted? Egy hétig nem vagyok itt, és te rögtön egy ribanc karjaiba rohansz?! - mielőtt újabb pofon érte volna immár jobb orcáját, elkapta a karom.

-   Kaylee, nyugodj le!- mondta kezemet szorítva.

-   Engedj el! Ne érj hozzám!- ordítottam, miközben próbáltam kiszabadítani a karom.

-   Csak, ha lenyugszol, és nem kiabálsz. Mindenki minket néz.- mondta, de nem lazított szorításán.

-   Mi az, hogy HA lenyugszom?!- kiakadtam. Hogy jön Ő ahhoz, hogy megmondja NEKEM, hogy mit csináljak?! Szabad kezemmel el kezdtem ütni a mellkasát, ahol értem, hogy engedjen el. Ekkor hirtelen valaki megfogta a derekam, és magához húzott.

-   Kaylee, nyugi! Nem éri meg…- mondta egy mély hang. Ian kissé megnyugtatott, de még mindig tombolt bennem a düh.

-   Jessie! Engedd el!- követelte Ana. Ana a legjobb barátnőm, Ian pedig a bátyja. Mindig kiálltak mellettem. Anát óvodás korom óta ismerem. Rögtön barátok lettünk, és azóta elválaszthatatlanok vagyunk. Egy csoportba jártunk, és szomszédok is voltunk, míg ők öt éve el nem költöztek. Viszont csak öt percre laknak kocsival, így ők hoznak suliba, és visznek haza minden nap. Iannal akkor ismerkedtem meg, amikor egyszer ott voltam náluk hat évesen. Rögtön, az első pillanattól fogva nagyon kedves volt velem, és azóta is olyan, mintha Anával együtt ő lenne a legjobb barátom. Anával mi 11-esek vagyunk, Ian végzős. Heti kétszer ebédel velünk, a többi alkalomkor a focicsapattal ebédel. Mivel ő is egy a menő amerikai focisok közül, ezért neki is vannak kötelezettségei, de megértem. Nem lehet mindig velünk. Az nem tenne jót a hírnevének, ami miatt mindig ugratom. Csodálom, hogy még így is eltölt velünk egy kevéske időt. Bár Ana él szurkoló, én nem vagyok egy menő személy. Csak tánc, és kórus különórákra járok. Bár ezzel elérhetem azt, hogy az alakom jól nézzen ki, és érvényesül a zene iránti szeretetem is, nem számítok a menők közé. A Stone tesóknak gyönyörű, egyenes, szőkés barna hajkoronájuk van, Anának a derekát súrolja, Iannak viszont rövidebb, művészien kócos. Míg Anának kékeszöld a szeme, addig Iannak zöldes barna, bár inkább zöld. Mennyit versenyeztünk régen, hogy ki tud tovább a másik szemébe bámulni… Mind a ketten vékonyak és sportosak, főleg Ian, hiszen ő a 4-es számú játékos a focicsapatban. Nekem sötétebb barna a hajam, a hátam közepéig ér, és kissé göndör. Szemem tengerkék. Én is sportos vagyok, valamivel magasabb, mint Ana.

Jessie végre elengedte a karom, és pirosló orcájára tapasztotta a sajátját. Jómagam jobb kezemmel dörzsöltem a bal csuklóm, és felindultan még közelebb hajoltam hozzá.

-   Vége Jessie. Látni sem akarlak többé!- mondtam az arcába, és –mivel Ian még mindig fogott - megfordultam „ölelésében” és intettem: indulhatunk.

Ana és én elindultunk az ajtó felé, Ian még ott maradt; Jessie-vel beszélt egy pár szót. Még mielőtt kiléptünk az ebédlőből, valaki a nevemet szólította.

-   Kaylee Johnson!- lassan megfordultam. Nem volt jó az előérzetem.

-   Igen…- ekkor megláttam, ki szólított. Basszus!- Igazgató Úr?- ezt nem úszom meg szárazon!

-   Gyere velem!- mondta, és elindult az irodája felé. Én ijedten Anára néztem, ő meg eltátogott egy „sok sikert”, és futó mosolyt villantott rám. Ian épp ekkor ért oda hozzá, és értetlen pillantással figyelte, ahogy én elmegyek a másik irányba. Mikor beértem az igazgatóiba, Mr. Doom intett, hogy üljek le.

-   Kaylee, én mindig úgy tudtam, hogy te egy jó diák vagy.- mondta mélyen a szemembe nézve. – De amit ma láttam az ebédlőben…- csóválta meg a fejét.- Mi történt?

-   Mr. Doom, én igazán szégyellem magam. Soha nem viselkedtem még így. Igazából nincs arra magyarázat, ahogyan a problémámat kezeltem. Ígérem nem fog többször előfordulni!

-   Ebben nem kételkedem. De akkor sem hagyhatom figyelmen kívül, hogy fizikálisan bántalmaztál egy diákot, valamint illetlen szavakat használtál. Kaylee, mit csináljak veled?- nézett rám gondterhelten.- Ma be kell menned iskola utáni elzárásra, valamint 30 óra önkéntes munkát kell elvégezned.

-   Köszönöm!- néztem rá hálásan.

-   Még egyszer ne forduljon elő!- nézett rám szigorúan.- Most viszont elmehetsz.- mosolygott rám.

-   Viszont látásra!

-   Szia Kaylee!

Boldogan sétáltam ki az igazgatóiból, sokkal keményebb büntetésre számítottam. Miközben sétáltam a folyosón, belém hasított a szánalom. Nem elég, hogy megtudtam, hogy volt barátom megcsal fél év után egy pompom lánnyal, ezt ráadásul mindenki tudta a suliban- kivéve persze engem. Nem is értem, hogy miért tette. Én úgy tudtam, hogy minden rendben van velünk. Hihetetlenül nyomorultul éreztem magam, még volt egy fél óra hátra az ebédszünetből, és utána spanyol órám lesz Iannal. Gyorsan berohantam az egyik WC-be, hiszen tudtam, hogy csak idő kérdése, és el kezdek sírni. Amint bezárkóztam egy fülkébe, bújtak is elő az első könnycseppjeim. Lehajtottam a WC fedelét, és ráültem, lábaimat magam alá hajtogatva, hogy minél kényelmesebb legyen. Hihetetlen, hogy csak most kezdődött a suli, -szeptember közepében járunk- és már problémás évnek nézek elébe. Körülbelül negyed órája szipogtam a fülkében, mikor hallottam, hogy valaki beront, majd megáll a kézmosók előtt. Nagy levegőt vett, és legjobb barátnőm hangját hallottam:

-   Kaylee… tudom, hogy itt vagy.- szólalt meg az ajtó másik feléről.- Kérlek, nyisd ki az ajtót!

-   Honnan tudod, hogy itt vagyok?- kérdeztem hüppögve.

-   Egy: ha nem tudtam volna, épp most árultad el… Kettő: sírsz, és kétlem, hogy egy dagadék az, mert nem volt elég süti az ebédnél…- mondta, de félbeszakították.

-   Hát kösz szépen!- csattant fel valaki a mellettem lévő fülkéből.

-   Bocsi…- mondta barátnőm kínosan.- És három: végigjártam az összes WC-t a suliban… csak itt lehettél… na, jó… csak azokat jártam körbe, ahol értelmét láttam annak, hogy bemenj…- magyarázta, majd kifújta a maradék levegőjét. Én meg kinyitottam az ajtót.

-   Jaj Ana!- borultam a nyakába.

-   Ó te jó ég! Hogy nézel te ki??- tette szívére a kezét, és elborzadva mért végig.- Mint vezérszurkoló, kötelességemnek érzem, hogy elfogadható állapotba hozzalak.- mondta, és már hozzá is látott a kicsinosításomhoz. Tíz perc telt el azzal, hogy rendbe hozzon, majd végre szabadon engedett. Mikor kiléptem, döbbenten vettem észre, hogy Ian a szemközti falnál áll, és ránk vár egy csomag Cheetos-t majszolgatva.

-   Végre kijöttetek… már azt hittem, hogy ott töltitek az éjszakát…- forgatta meg a szemeit.- Mi tartott ennyi ideig?- kérdezte felhúzott szemöldökkel.

-   Rendbe kellett hoznom.- mondta Ana, és csórt egy chipset Iantól. – Uh, ez a Cheetos isteni! Többször nem vehetsz ilyet… ha ezt a csapat megtudná, kirúgnának.- mondta, de vett még egy maroknyit.

-   Kay hoztam neked egy üveg vizet, és egy zacsi chipset. Valamit enned kell…- mutatta be a szerzeményeit. Hát persze… mindent tud rólam… például azt, hogy egy csomag Cheetos a legjobb gyógyír, hogyha bánatos vagyok.

-   Köszi Ian!- háláltam meg egy öleléssel.

-   Nincs mit!- kacsintott rám.

Nagyon örülök, hogy van két ilyen jó barátom, mint a Stone tesók. Kívánni sem lehetne jobbakat. Persze sokszor az agyamra mennek, de ilyenek a legjobb barátok.

-   Kay, mehetünk órára?- kérdezte Ian.

-   Persze.- mondtam két falat között.

-   Sziasztok!- köszönt el Ana, és ő is elindult az órájára.

-   Na, mi az ítélet?- kérdezte Ian mosolyogva. Hát persze, hogy megkérdezte! Ő már nem egyszer volt ilyen helyzetben, és kicsit sem bánta a dolgot.

-   Suli utáni elzárás, de csak ma, valamint 30 óra önkéntes munka.

-   Haha, könnyen megúsztad!- mosolygott rám, majd vállamra tette a karját, és így mentünk az óránkra.

Óra után bementem az elzárásra, hiszen vége lett a sulinak. Egy órát szenvedek itt, utána szabad vagyok.- gondoltam. De arra nem számítottam, hogy Jessie is ott lesz. Kénytelen voltam mellé ülni, hiszen nem volt máshol szabad hely. Ez egy kemény egy óra lesz…

-   Kaylee!- mosolygott rám, mintha mi sem történt volna.

-   Ne szólj hozzám!- mondtam neki, és ha szemmel ölni lehetne, már rég holtan bukott volna a pad tetejére.

-   Ne már, Kay, beszéljük meg!- kérte, és kezét a combomra helyezte.

-   Vedd le rólam a kezed!- sziszegtem zárt fogaim mögül, kezeim ökölbe szorultak. Féltem, ha nem szorítom össze az állkapcsom, leordítom a fejét, valamint felpofoznám.

-   Rendben, de beszéljük meg!- levette a combomról a kezét, és zsebre vágta. Én valamennyire felengedtem. Hideg tekintettel néztem rá.

-   Nincs miről beszélni. Megcsaltál, és hazudtál. Egy nagy senki vagy a szememben, és ha megbocsájtasz, tanulnom kell.

-   Nem! Hallgass meg! Hülye voltam, elismerem, de részeg. Nem tudtam, hogy mit csinálok. Baleset volt… azért hazudtam, mert nem akartalak bántani, vagy elveszíteni… Kicsim, kérlek, ne tedd ezt! Ne zárj ki!- kérlelt.

-   Jessie, ezzel elkéstél. Már nem tudok benned megbízni. Minden mondatodban hazugságot keresnék. Nem tudok, és nem is akarok benned megbízni. Ami nekünk volt, az jó volt, de vége. Mert elcseszted. Ez van.- rántottam meg a vállam. Próbáltam spontán adni a dolgot, de nagyon nehezen sikerült ennyire lazának látszanom. Egy óra múlva viszont emelt fővel sétáltam ki a teremből, Jessie-t tátva maradt szájjal hagytam ott.

Mikor hazaértem, összeszedtem a cuccom, és átmentem Anáékhoz. Ma náluk alszom. Sokszor szoktunk egymásnál aludni, ez amolyan „rituálé” már…

-   Jó napot Mrs. Stone!- köszöntem, mikor Anáék anyukája nyitotta ki az ajtót.

-   Szia Kaylee, gyere be! Ana már tűkön ült.- mondta nevetve.

-   Kay! Szia!- Ugrott a nyakamba.

-   Szia!- mosolyogtam.- Téged meg mi lelt?

-   Milyen volt az elzárás??- kérdezte. Én durcásan néztem Ianre, aztán fölcsillant a szemem.

-   El sem hiszed, hogy ki volt ott…- mondtam, majd elhallgattam, és Ianre néztem.- Á… Majd este elmesélem.

-   Ne már Kay!- csattant fel Ian.- Szereztem neked Cheetost…- érvelt.

-   Na, jó… de csak azért mondom el…

-   Tudom, hogy nem tudsz nekem ellenállni…- kacagott mély hangján két falat között. Éppen evett, mint mindig.

-   Persze Ian…- forgatta meg szemeit Ana.

-   Jessie volt ott, és még egy esélyt kért…- mondtam ki, mert már alig vártam, hogy elújságolhassam nekik.

-   Na, ne!!- kiáltott föl Ana.

-   De!

-   Na és mit mondtál?- kérdezte Ian.

-   Azt, hogy vége, és hogy elcseszte.- húztam ki magam.

-   Szép munka, csajszi!- mondta Ian.

-   Nézzünk valami filmet?- ajánlotta Ana.

-   Jó, de csak horror lehet!- vágtam rá.

-   Én hozom a kukoricát.- szólalt meg Ian. Már megint csak az evésen jár az agya, pedig még abba sem hagyta…

Miután megnéztünk pár filmet, levezetésképp beraktuk a Másnaposokat, amin Ana hamar be is aludt. Megkértem Iant, hogy vigye be a szobájába, hogy ne horkolja végig nekünk a filmet. Pár perc múlva Ana már az ágyában feküdt, én jól betakargattam, és elvettem a saját takaróm. Most, hogy Ana már nem volt a nappaliban, felszabadult a kanapé. Elhelyezkedtem Ian mellett a kanapén, és betakaróztam.

-   Kaphatok egy kis takarót?- kérdezte.

-  Persze!- mondtam neki, és odabújtam hozzá, hogy könnyebben be tudjunk takarózni. Már kismilliószor láttam a filmet, így – mivel nem annyira érdekelt - hamar elálmosodtam, de nem akartam bemenni aludni. Jó volt ott a TV duruzsolását hallgatni. Az utolsó, amire emlékszem, az az, hogy még jobban hozzábújok Ianhoz – egy kényelmesebb pozíció reményében, és mikor megtaláltam, - egy elégedett sóhaj kíséretében elaludtam. Valahogy megnyugtatott a közelsége, és az illata.