20. Ian (folyt.)
Ian szemszöge
Utána, mikor megtudtam, hogy
balesete volt, teljesen kiakadtam. Nem tudtam elhinni, hogy balesetet
szenvedett Ő. Nem akartam belegondolni, hogy elveszíthetem. Nem tudtam volna
földolgozni, ha nem épül föl. Minden nap bementem hozzá a kórházba, de Alek
mellette volt, így csak a folyosóról tudtam imádkozni érte. Nem vagyok valami
vallásos, de abban az időben folyamatosan fohászkodtam érte. Mindig Rá
gondoltam, éjt nappallá téve.
Szerettem volna mellette lenni,
de nem tehettem meg. Nem azért, mert, hogy mit szólna a barátja. Nem érdekelt
Alek. Amiatt nem mentem be, mert nem akartam feszültséget körülötte. Akkor nem
épült volna föl olyan hamar. Bár így is napokba telt, mire magához tért.
Mindenki nagyon aggódott érte. Mikor fölkelt megkönnyebbültem kissé, de aztán
kiderült, hogy amnéziás!
Muszáj volt, hogy emlékezzen rám,
és mikor bementem hozzá, és véletlen megcsókoltam, hihetetlen módon visszatért
az emlékezete. Annyira boldog voltam! De utána hidegzuhanyként ért a
visszautasítása. Éppen, hogy visszakapta az emlékezetét, Alek volt az első
gondolata.
Később, mikor Ana rajtakapott
minket, akkor elszégyelltem magam. A húgom jó leteremtett minket, és még otthon
is kaptam egy erős fejmosást. Elgondolkodtam rajta, hogy milyen idióta voltam,
hogy tönkre akartam tenni Kay boldogságát, azért, hogy velem legyen. Hiszen
ragyogott, mikor Alekkal volt.
Akkor jöttem rá arra, hogy mit
tettem, mikor Kay visszajött a suliba. Rettenetesen nézett ki. Még a saját
árnyékának is halovány volt. Beesett volt az arca, a szemei pirosak, és
duzzadtak. Nem beszélt senkivel, csak ment egyik óráról a másikra. Mikor
fölszólították, nem mindig tudott válaszolni. Egyre rosszabb jegyeket kapott…
Kezdett lefogyni. Egyik nap
megelégeltem ezt, és úgy döntöttem, hogy felrázom egy kicsit a depressziójából.
Pont Valentin napra esett ez az elhatározás. Kérleltem egy ideig, mire beadta a
derekát, de mikor már úton voltunk, úgy láttam rajta, hogy megnyugodott egy
kissé. Néha, mikor eléggé elengedte magát, együtt énekelt a rádióval. Mindig imádtam,
ahogy énekel. Olyan szép hangja van…
Megírta, amit meg kellett neki,
és bedobta az odúba, majd még állt ott egy ideig, élvezte az ismerős helyet. Én
mögé álltam, és átöleltem. Nekidőlt a mellkasomnak, és egy nagyot sóhajtott.
- Köszönöm,
hogy elhoztál ide.- suttogta.
- Szívesen.-
válaszoltam halkan. Nem akartuk megtörni a pillanat varázsát.- Bármikor
szívesen elhozlak, csak szólj.
- Köszönöm.
Ezek után nem sokat beszéltünk.
Csak álltunk ott, és a gondolatainkba temetkeztünk. Hűvös lett az idő, ezért
hazaindultunk. Mikor már a házuk előtt voltunk, megköszönt mindent, és kiszállt
a kocsiból.
Elindultam haza, de mikor
kifordultam az utcából észrevettem, hogy nálam maradt a kabátja. Úgy döntöttem,
hogy inkább visszaviszem neki, nehogy megfázzon reggel.
Felálltam a házuk elé,
kiszálltam- kezemben a kabáttal- és bekopogtam.
- Szia
Kay, a kocsiban maradt a kabátod, gondoltam inkább még most adom vissza, nehogy
megfázz reggel…
- Köszönöm,
hogy visszahoztad.- mondta idegesen. Nem értettem, hogy mi a baj. Óvatosan
hátrapillantott, és láttam, ahogy Alek áll mögötte, és egyre mérgesebb lesz.
Gyorsan visszafordult hozzám, és elbúcsúzott.
Lassan
ballagtam vissza a kocsihoz, aggódtam Kay-ért. Alek elég idegesnek tűnt, de nem
gondoltam volna, hogy bántaná… Aztán egyszer hirtelen kinyílt az ajtó, és Alek
viharzott ki rajta. Kay az ajtóból szólt utána.
- Alek,
kérlek!
Nem
gondolkodtam. Csak azt tudtam, hogy helyre kell hoznom azt a hibát, amit
régebben követtem el. Kay megérdemli a boldogságot, és ezt Alek mellett találta
meg…
- Ember,
hallgasd meg Kay-t. Tényleg nem történt semmi.- mondtam Aleknak, miközben
megfogtam a vállánál.
- Vedd
le a kezedet rólam, vagy meg fogod bánni.- szűrte a fogai közül Alek.
- Én
csak azt mondom, hogy mióta nem vagy vele, teljesen ki van fordulva magából,
nem láttad, de olyan volt, mint egy zombi. Senki sem tudta felvidítani, csak
arra várt, hogy végre felhívd…- magyaráztam neki. Nem érdekelt, hogy ezzel
elveszítem Kayt.
- Ne
üsd bele az orrod a dolgomba! Miattad lett ilyen, ezt ne felejtsd el. Ha te tudtál
volna a seggeden maradni, akkor nem történt volna semmi. Szóval most állj el az
utamból, és hagyj békén.- válaszolta Alek.
- Nem
megyek el innét, addig, amíg le nem csillapodsz, hallgasd meg Kayt, mert jobbat
érdemel ő ennél.
- Hah,
jobbat, mi? Te már csak tudod…
- Haver,
kisgyerekkorunk óta ismerjük egymást. Azt hiszem, hogy jobban ismerem, hogy mit
érdemel meg, és mit nem…- vágtam rá.
- Meghiszem
azt…- mondta gúnyosan Alek.
- Ember.
Nyugodj már le. Nem kell min fölhúznod magad, nem történt semmi. Csak
hazahoztam Kayt, és a kocsiban maradt a kabátja. Nyugi.- mondtam, és a kezemet
ismét a vállára tettem, aki ezen már tényleg feldühödött, megfogta a kezem,
majd kifordította azt. A torkomnál fogva elkapott, így nem tudtam megmoccanni.
- Nem
fogom elmondani még egyszer. Hagyj elmenni, és törődj a magad dolgával,
öcskös.- köpte a szavakat Alek, majd elengedett. Ennek a csávónak elkéne már egy jó kis verekedés, tiszta ideg… Rajtam
ne múljon…- gondoltam, és bemosotam neki egyetHallottam, ahogy Kay
felsikoltott, de nem tudtam vele foglalkozni, ugyanis el kezdtünk verekedni
Alekkal. Nekem ugrott, és a föndön kötöttünk ki. Püföltük egymást, miközben Kay
kiabált. Nem tudtam kivenni, hogy mit. Aztán egyszer hirtelen Noah ugrott közénk.
Nem vettük észre rögtön, ezért a verekedés hevében kapott ő is egy-két ütést,
de rögtön leálltunk, mikor észrevettük, hogy ki ő.
Kay aggódva guggolt
a bátyja elé. Gyorsan felmérte a sérüléseit. Az egyik szemöldöke fel volt
szakadva, és a szája is vérzett. Pont arcba kapta az ütéseket. Míg ő Noah-val
foglalkozott, és Alekra néztem. Neki is fel volt repedve a szája, és a
szemöldöke is, valamint már most kezdett rajzolódni a monoklija. tudtam, hogy
holnapra az egész felsőteste fájni fog, hiszen szépen összevertük egymást.
Nekem már most fájt a bordám. és az orrom is vérzett. Éreztem, ahogy lüktetve
duzzad.
Kay szólalt
meg először, de Noah-hoz beszélt.
- Jól
vagy?- kérdezte.
- Semmi
bajom.- nyugtatta.
- Annyira
idióta vagy!- sóhajtott megkönnyebbülve, majd zokogva a nyakába borult.
- Jobb
már?- kérdeztem én Alektől, aki csak egy mosollyal válaszolt.
- Rég
nem bunyóztam már ilyen jót.- nevetett Alek, és Hátba veregetett. Mind a hárman
felnevettünk Kay elrettent arcán.
- Gyertek
be, fiúk, had lássam el a sérüléseiteket. Tiszta őrültek vagytok…- morogta az
orra alatt. Szépen sorban elindultunk a házba. Érezhető volt a változás.
Feloldódott a feszültség…
